Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-693

693. országos ülés 1917 február 5-én, hétfőn. 7 továbbá egy muzeumot a hősök emlékére, abo] meg lehetne találni a nevüket, esetleg arczképeiket, gyönyörű leveleiket, melyeket irtak a harctérről. Szóval itt minden a háborúra vonatkozó anyagot össze kellene gyűjteni, buzdításul az utókornak. A sajtót is igénybe kellene venni, hisz az a hetedik nagyhatalom és a sajtóban megörökiteni valamit többet ér, mint kőben. El kellene tehát rendelni, hogy ép ugy, mint a veszteséglistát, adjuk ki a hősök neveit is, feltüntetve vallásukat, anyanyelvüket, születési helyüket és évüket, hivatásukat, katonai rangjukat, azt, hogy hol haltak meg és esetleg megjegyzésekkel kisérve életük folyásáról. Ez nem kerülne sokba, de különben is ily dologban a pénz nem határoz. Ily dologban az államnak elegáncziával, gavallérossággal kell eljárnia és nemcsak szép szavakkal dicsérni a holtakat, mint a bizottság ajánlja, amint azt az előadó ur is ajánlotta. Tettekre kell váltani a szót. Aki a szónál marad és pénzt nem áldoz, annak szava csak üres csengés. A szavak mellett értékeket is kell áldoznia annak, aki komolyan veszi a dolgot, mert senki sem veszi komolyan az olyan dolgot, amelynek kedvéért nem hajlandó vagyonából, szabadságából, véréből és mindenéből áldozatot hozni. A dicsérő szavakat, tettekké, a hősök feje köré vont babérkoszorúvá kell átváltoztatni. De nem elég csak a holtakat tekinteni. Fontos és szükséges, hogy azok családjára és vagyonára, akik hősi halált hahak, ebből a dicső áldozatból semmi hátrány no háruljon. A köznek erkölcsi kötelessége megtériteni mindazokat a javakat nekik, amelyeket életükön felül esetleg elveszítettek. A társadalom hála fejében mindent meg kell hogy adjon cserébe az életükért, és nem szabad, hogy azok akiket ők szerettek, akik vér az ő vérükből, csont az ő csontjukból, lélek az ő leikükből, elsenyvedjenek. Legelsősorban az özvegyek iránt kell kimutatni a hősök iránti elismerésünket, tiszteletünket és hálánkat. Le kell törölnünk könnyeiket és be kell kötnünk vérző sebüket, nem szabad engednünk, hogy éhséget, anyagi károsodást szenvedjenek azért, mert a férjük vagy a fiuk mások vagyonáért, becsületéért, rangjáért és dicsőségéért életét adta. Legalább azt a minimumot kötelessége megadni az államnak minden özvegy és minden anya számára, amely a létfentartáshoz szükséges és itt ismét hangsúlyozom, hogy reparálni kell azt az égbekiáltó bűnt, hogy vannak asszonyok, akik férjük elestével még azt a segélyt sem kapják meg, amelyet férjük életében kaptak. A hősök emlékének tartozunk azzal, hogy az özvegyek penzióját legalább 500 koronában állapítsuk meg. De nemcsak az özvegyeknek, hanem eltartó fiukat vesztett szülőknek is kell nyugdijat adnunk. Ha fiuk már feláldozta az ő egyetlen örömüket a hazáért, akkor az államnak kötelessége megtériteni nekik azt a darab kenyeret, amelyet gyámolító fiuk elvesztésével elveszítettek. Ugyebár, ez a kérdés semmi kétséget uem szenved az u. n, intelligens osztály tekintetében, amelynek tagjai tisztirangban küzdenek és halnak hősi halált a hazáért ? Az tehát tisztán demokráczia kérdése, hogy vájjon még mindig különbségit teszünk-e intelligens és nem intelligens ember vagy foglalkozás közt. Ez pedig ósdi, középkori felfogás, mert az intelligenczia nem hasitható, nem sajátítható ki egy társadalmi réteg számára. Épen ugy, mint ahogy nincsen abszolút hideg, hanem fokonként száll le, illetőleg emelkedik a hőmérsék, az intelligenczia is zérus foktól megy fölfelé x grádusig, de nem osztátyozhatók mereven az emberek intelligensekre és nem 'intelligensekre, mert a XX. században, a munka egyenrangúsága korszakában és abban a korszakban, mely ezzel a háborúval kezdődött, nem lehet különbséget tenni közember és tiszt között, hanem egyforma alapon kell kezdeni az elbánást, természetesen feltüntetve a későbbi fokozatokban a kvalitást is. A minimális kvantumot azonban mindenkinek meg kell adni, anélkül hogy disztingválnának a között, hogy tiszt vagy nem tiszt-e valaki, amint a szlovák mondja : Pan, ci gmán. Ezt nem tartom megfelelőnek. Ez felel meg annak a testvériségnek, közös vérontásnak, annak a testvéries közérzületnek és szeretetnek, amely a csatatéren kifejlődik a tiszt és a közember közt. De nem elég a szülőkről és özvegyekről gondoskodnunk, hanem meg kell akadályoznunk azt, hogy az elesett hősök gyermekei náluknál rosszabb sorba kerüljenek, vagy pláne Ínséget szenvedjenek. Ök, a hősök joggal követelhetik tőlünk, hogy a hősök kiömlött vérét megbecsüljük az ő ivadékaik vérében is. Gondoskodnunk kell arról, hogy az elesett hősök gyermekeinek élet-standardja ne lehessen alacsonyabb, mint hősi atyjuké volt, ne történhessék meg az, hogy egy elesett hős gyermeke valami túlszerény hivatásban nőjön fel valahol az árvaházban, hanem gondoskodjunk róla, hogy hősi halált halt atyjának életnívóján megmaradhasson. Mert nézetem szerint egyik legfőbb vágya minden szülőnek, hogy nemcsak vallását, anyanyelvét láthassa gyermekében továbbélni, hanem hogy ne kelljen látnia gyermekét alacsonyabb életsorban, mint az övé volt, hogy ne sülyedjen le az a németek által olyan helyesen Standnak nevezett színvonal és hogy az a neveltetés, amelyben gyermeke részesül, igazán standesgemäss legyen. Hiszen megfordul a. sirjában az a hős, aki életében ügyvéd, vagy o.vos, vagy földmives volt, ha azt látná, hogy az ő vére Ínségben, koldussorban tengődik. Joggal érezne keserűséget a haza iránt, hogy az a hon nem becsüli meg élő vérét, amelyért ő áldozta egyéni életét. Épen azért gyermeknevelési pótlékot kell adni a hősök gyermekei számára. Hiszen ennek a javaslatnak tulaj donképen egy egész komplekszumnak kellene lennie, nem egy paragrafusos törvényjavaslatnak, hanem egy babérkoszorúnak az özvegyek, a szülők és árvák homlokára egyrészt, másrészt az ő sírjukra. T. ház !' Nemcsak kenyérből él az ember, de becsületből is. Ha tiszteljük a hősöket, különös el-