Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-693
4: 693. országos ülés 1917 február 5-én, hétfőn. Hoványi Géza jegyző: Juxiga Nándor! (Zaj a baloldalon.) Elnök : Juriga Nándor képviselő urat illeti a szó. Juriga Nándor : T. képviselőház \ (Zaj.) Abban az időben, mikor makabeusi Júdás hirét vette a hősök halálának, 12.000 drachmát küldött Jeruzsálembe áldozatképen, abban a meggyőződésben, hogy jó és üdvös dolog megemlékezni a meghalt hősökről. Ezt a gondolatot akarja szerény meggyőződésem szerint szolgálni a jelen törvényjavaslat. Elismerésünket, hálánkat és tiszteletünket akarjuk kifejezni azok iránt, akik hősi halált haltak a mások javaiért és ezáltal az erkölcsi jó cselekedeteknek egyik legnagyobb értékű tettét vitték végbe. A kötelességet mindhalálig teljesíteni már magában véve jó cselekedet, mert elismerést, hálát és tiszteletet érdemel. De ha erkölcsileg, általános erkölcsi szempontból is veszszük azt a cselekedetet, legyen az az erkölcsnek legszélesebb értelmében, amint azt — mondjuk — Kant felfogja, hogy alárendelje az ember saját akaratát az ő egyéni, személyes érdekei fölött való akaratnak oly czélból, hogy saját magának felsőbb javaiért, vagy másoknak egyenrangú javaiért áldozza valamelyik javát és a legfőbb javát, az életet : erkölcsös, nemes cselekedetet visz véghez. Épen azért nem tartozom a háború alatt azok közé, akik minden halált megsiratnak, minden halált csapásnak tartanak, hanem látva benne ezt az erkölcsi momentumot, a jó, a tiszteletreméltó és hálát ébresztő hősi halált bizonyos ünnepélyes dicsőitésnek kell elfognia a mi lelkünket és ebből a szempontból ugy gondoltam, ugy állítottam lelki szemeim elé ennek a törvényjavaslatnak tárgyalását, hogy itt fogom látni néhai I. Ferencz József király temetési pompájának fényét vegyitve IV. Károly király koronázási diszével és hogy a magyar, aki ugy szeret ünnepelni és dicsőíteni, amikor az egyéni hiúság és esetleg az áldomás örömteljes pillanatai intenek feléje, (Mozgás.) ezeket a hősöket, akik a legnemesebb kötelességet teljesítették, a gyász és dicsőítés babérkoszorújával fogja övezni. Naiv fantáziámban csalatkozva bizon3 r os mértékig elkedvetlenedem azon az érdektelenségen, amelyet látok, ugy hogy szinté nincs is kedvem szólni e tárgyról, pedig ezek a hősök nemcsak erkölcsileg magasztosán cselekedtek, hanem cselekedetükben sok van a nemzet, az állam, a vallás, a család megváltásának kálváriájából is. MeTt amint Krisztus kálváriájával megváltotta a világot, ugyanilyen kálvárián kell keresztülmenniök a nemzeteknek, államoknak, vallásfelekezeteknek, hogy azt mondhassák, amit a Megváltó mondott az emausi tanítványoknak: »nem tudjátok-e, hogy ennek kellett megtörténnie, hogy az ember fia az ő dicsőségébe jusson«. Sajnos, hogy ilyen az emberiség fejlődése ; minden gondolat, minden eszme vérrel áztatott és minden eszme reprezentánsa csak annyi eredményt, annyi szabadságot tud elérni, amennyi áldozatot hoz érte és minden állam, minden nemzet, minden vallásfelekezet csak ugy tudja megmutatni a maga belső értékét, ha megfelelő áldozatokat hoz és azok mártírjait meg tudja becsülni. Epén azért azt hiszem hogy e hősök megbecsülése, érdemeinek törvénybe iktatása a mi benső értékünk hőmérője. De nemcsak a haza mártírjai ők, hanem az egész emberiségéi. Az emberiség küzdelme ez az iszonyatos háború egy ismeretlen nagy dologért folyik. Lehetetlen, hogy az emberiség ennyi vért hiába ontana. Az emberiség sejti, hogy itt valami nagy dolog készül és hogy ez a véörzön kell hozzá, amely hivatva van, hogy a régi világot elöntse, megtermékenyítse az egész földet, amelyből uj eszmetermés fog fakadni. Én bizom az Úristenben, hogy létrehozza ezt a termést és épen azért bizom a jó győzelemben, mert lehetetlen, hogy ez a nagy áldozat ne hozza meg a maga gyümölcsét. (Zaj.) Mindezek a hősök nemzeti különbség nélkül, államkülönbség nélkül az emberiség mártírjai is. Ök nemcsak áldozatokat hoznak, de bűnhődnek az emberiség tévedéseért is, mert az ember az Isten első parancsolatának azokat a szavait : »Én vagyok a te Urad Istened«, ugy kezdte írni, hogy kis betűvel irta az isteni Ént és nagy betűvel az egyéni ént. A nemzet önmagát tűzte ki saját czéljának, nem törődvén a többi nemzetek, államok létérdekével. Az állam abszolúte önczél lett, nem törődött az egész emberiség érdekeivel, a közboldogsággal. Ki becsülte azelőtt az életet ? Már magvában sem becsülték meg azt. A gazdasági téren a kizsákmányolás törvényes formába öltözött. Kinek kellett a béke ? Senkinek, sőt nevetség tárgya lett. A bethlehemi és krisztusi üdvözlet, hogy »béke legyen veletek*, senkinek sem kellett. Most azonban vágyakozik az emberiség a béke után s a hősöknek azért kell mintegy végigjárniuk az emberiség kálváriáját, hogy előálljon az emberiségben az a reakezió, amely a békét kívánja. Mily változásokon ment át az emberiség máris a háború alatt. Aki azelőtt nem ismert hitet, ma hisz Höfernek ; aki azelőtt nem ismert tekintélyt, engedelmeskednie kell a legkisebb rendeleteknek, amelyeknek alá kell, hogy vesse magát ; aki nem ismert engedelmességet, csak szabadosságot, annak formaruhába öltözve a legnagyobb lelki alázatossággal kell beadnia derekát. Ebből a reakczióból az emberiségnek még nagyobb szeretete fog kifejlődni, mert megismerik, hogy mindnyájan egy apának és anyának gyermekei vagyunk. Nem fognak egymásra ugy nézni, mint a vadak, mert hiszen, amikor ott találkoznak a csatamezőn, látja mindenik, amit azelőtt nem látott, mivel újságjai, politikusai elvakították, hogy bizony mindnyájan egyforma emberek vagyunk. Ott a csatatéren ők mindnyájan együtt véreznek, együtt halnak meg mindnyájan. Látják ott, hogy különbség nélkül egyszerűen csak emberek vagyunk mind, akik földből lettünk és földdé leszünk.
