Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-674

674. országos ülés 1916 deczember 11-én, hétfőn. 65 jut. Kértem továbbá a könyveket az iskolától, hogy fog-e a fiam kapni, azt még nem tudom.« Itt van még egy eset, ahol egy özvegyaszszonyról van szó, akinek nyolcz gyermeke van. Hat van idehaza, kettő katona. Három keres. Három gyermeknek kell iskolába járnia. »Ezek közül Laczi fiamnak, aki tanoncz, tüdőcsucshurutja van és a pestújhelyi munkáskórházban van. Czélia lányom gyors- és gépirástanfolyamban van. Ferencz fiam 12 éves, iskolába jár. Az iskola igazgatójával a beiratás alkalmával ismertettem helyzetemet, kértem, hogy Ferencz fiam után engedje el a beiratási dijat, de kijelentette, hogy a beiratási dij elengedéséről szó sem lehet. Kénytelen voltam tehát, — mondja az asszony, — a még meglevő fehérneműből, mert a többi már zálogházban van, egy csomót a zálogházba elküldeni a jegygyűrűmmel együtt, csakhogy a 14 korona beiratási dijat fedezhessem. Megjegyzem, mondja, hogy már a múlt évben is hasonló helyzetben voltam, csupán a szégyenérzet nem engedte, hogy ily kérelemmel álljak elő«. T. ház! Itt van még egy eset, hol öt gyermekről van szó. A gimnáziumban járó fiu után kérték a beiratáskor a tandíj elengedését, de a ministeriumhoz utasították az illetőt, hogy ott kérvényezzen. A kérvény elutasító határozattal jött vissza. Itt van egy eset, ahol szintén három gyermekről van szó, nem akarom ezeket mind felolvasni, csak szemelvényeket. Egy asszony elmondja, hogy férje 1915 november 3-ika óta katona, 135 K havi államsegélyből, melyből lakbérre lemegy 48 K, tartja fenn magát és három gyermekét, akik iskolába járnak és pedig Fábián és Ferencz fiai a Barcsay-utczai gimnázium harmadik, illetve negyedik osztályába, ezek után fejenként 16 K beiratási dijat kellett fizetnie, könyvet kért részükre, azonban nem adtak. Megjegyzi, hogy csak Ferencz fiának engedték el a múlt évben a tandijat, arra való hivatkozással, hogy ketten járnak ugyanabba az iskolába és így a kedvezményt csak az egyikre terjeszthetik ki. Hasonló esetekről van még tudomásom, nem akarom a t. házat ezekkel fárasztani, csak még egyet akarok felemlíteni, amely jellemző arra, kogy Budapesten milyen viszonyok közt élnek a szegény emberek. Egy asszony elmondja, hogy férje 1916 február 28. óta katona, 44 éves ember, kit mint B) osztályú népfelkelőt soroztak be, most az orosz fronton van, kereskedelmi ügynök volt és szépen eltartotta a családját; az asszonynak nincs foglalkozása és most tizenötéves leányával az államsegélyből él, mely havonta 70 K, ebből lemegy 22 K lakbérre, ugy hogy élelemre marad neki 48 K. A beiratási dijat a leánynak nem engedték el és elmondja, hogy a gyermekének nincs czipője, nincs téli ruhája, a legnagyobb kétségbeeséssel gondol a télre és fél, hogy gyermekével együtt el kell pusztulnia. KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXIII. KÖTET. Tulajdonképen nem is ezt az esetet akartam említeni, hanem egy másik esetet, abol egy szegény asszony elmondja, hogy gyermekének nincsen sem czipője, sem ruhája és a leány csak akkor mehet el hazulról, ha az anyja czipőjét veszi fel, viszont akkor neki otthon keli maradnia, mert kettőjüknek csak egy pár czipője van. Amikor ilyen szomorú eseteket látunk, amelyek nem sporadikusak, akkor képtelen helyzet az, hogy beiratási dijat és tandijat követelnek. Arra kérem a t. miniszter urat, — nem néztem utána, hogy milyen- rendelkezések állnak fenn e részben, mert akármilyenek legyenek ezek, rögtön el kell törölni — lehetőleg sürgősen méltóztassék intézkedni aziránt, hogy a szegény családok gyermekei akadálytalanul járhassanak az iskolába. Látunk különféle eseteket, egységes intézkedés tehát csak a ministeriumtól várható. Méltóztassék intézkedni, hogy a hadbavonult szegény emberek családtagjaitól ne követeljenek beiratási dijat és a zálogházi ezédulák alapján összetett ilyen pénzeket fizessék vissza. Azt hiszem, ez jogos kívánság és semmi akadálya nem lehet annak, hogy a t. minister ur a legsürgősebben intézkedjék. (Ugy van! balfelöl.) Most engedje meg a t. ház, hogy egy másik kérdésre térjek át, ahol szintén sürgős intézkedés szükséges, t. i. a magánhivatalnokok és magánalkalmazottak szoczális helyzetének kérdésére. Már volt alkalmam itt foglalkozni a köztisztviselők helyzetével, még pedig az ő segélyezésük kérdésénél. Akkor nem volt mód a magánhivatalnokok kérdését is szóbahozni. Most megteszem ezt. A köztisztviselők és a magántisztviselők ma egyforma helyzetben vannak; elproletariálizálódtak. Ha arra gondolok, hogy a franczia forradalomban megszületett a harmadik és később a negyedik rend, akkor azt látom, hogy a tőkekonczentráczió révén ismét egy uj rend támadt, a fix fizetésű elemek kategóriája, mely a maga terheit nem képes másra áthárítani, ők a tipikus fogyasztók, akiknek mindenért fizetni kell, akik a terheket nem tudják másra áthárítani. Modern szocziológusok, így Benner, a bankés pénzintézeti tisztviselőkre azt a jellemző meghatározást állították fel, hogy ezek a vasaltnadrágu proletárok. A magánhivatalnokok helyzete szintén orvosolandó. Amikor a köztisztviselők kérdéséről volt szőj beavatkozást kértek a pénzügyminister úrtól. En is kérem most ezt a beavatkozást. Amikor látjuk, hogy a tőke mennyire meg van védve és a munka mennyire el van hagyatva, mennyire nem számithat támogatásra, amikor látjuk, hogy nagy vállalatok és intézetek milyen nagy hasznokat tesznek zsebre, amikor tudjuk, hogy vannak Magyarországon bankok, amelyek a háború alatt megkeresték az alaptőkéjüket, akkor a tőkekonczentrácziónak nemcsak egy oldala van, van egy másik oldala 9