Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-674

674. országos ülés 1916 amelynek métere detailban a háború előtt 36-— 38 fillérbe került, annak méterje ma engros 500—700 fillérbe kerül. Hát igazságos ez? Igazságos ez a gazdával, de különösen a kereső néppel szemben ? Énszerintem ez a legnagyobb uzsora! (Igaz! JJgy van! a baloldalon.) Ha az igen tisztelt kormány, az igen tisztelt többség egyetért -velünk abban, hogy ez az állapot tarthatatlan és ha látom, hogy Ausztriában ujabb Időben nap-nap mellett egyebet sem tesznek, mint hogy Magyarországot szidják és szapulják, mert állítólag mi bőségben dőzsölünk és ők szegények éheznek, akkor arra kérem a t. kormányt és a t. többséget: ha van erélyük, ne velünk szemben mutassák ki azt, hanem Ausztriával szemben és egy szem lisztet, egy szem élelmet oda ne adjanak az osztrákoknak addig, amig nem garantálják, hogy az ipari czikkeket a mi gazdasági terményeinkkel arányban makszimálják. (Elénk helyeslés a baloldalon.) Ehhez természetesen egy kis energia kell, egy kis határozott fellépés és a t. többség részéről az a szilárd elhatározás, hogy ha pedig Ausztria ezekben a nehéz időkben azért, hogy pár száz milliomos még néhány milliót szerezzen, kiuzsorázza a maga népeit, mi nem engedjük a mi népünket ki uzsorázni és ez ellen a leghatározottabban tiltakozunk. Mondják meg már egyszer határozottan, hogy többet nem fogják ezt a szerencsétlen gazdasági közösséget tűrni ilyen állapotok mellett! Mondják meg, hogy átlépnek valamennyien a gazdasági önállóság álláspontjára! Kezeskedem róla, hogy akkor rögtön el fogjuk érni ezt az ármakszimálást és ezzel a mi népünk százezreit, millióit fogjuk megélhetésében igen tetemesen előmozdítani. (Igaz! JJgy van! a baloldalon.) Az én tételem az, hogy a kormány nem gondoskodik semmiről idejekorán, nem gondoskodik semmiről kellő alapossággal. Látjuk, hogy petróleum nincs. Fél éjszakákat álldogálnak a szegény asszonyok, akik reggel már a gyárba kénytelenek menni, hátha hozzájuthatnak egykét deczi jietróleumhoz. Látjuk, hogy most már a szenes és fás boltok előtt is ott áll tömegestül a nép és lesi, hogy szenet, pár hasáb fát kapjon — őrületes árakon. Ugyanezt látjuk a zsírnál, a fűszernél, a tejnél. Engedelmet kérek, szabad-e, hogy egy agrár állam, amelynek gazdasági teljesítőképességét mindnyájan ismerjük, kellő vezetés mellett ilyen helyzetbe jusson? Nem-e a t. kormányzat teljes csődjét jelenti az, hogy az egész vonalon ország-világ előtt ilyen szégyenletes helyzetben vagyunk, hogy Budapesten, az agrár Magyarország fővárosában már csak orvosi bizonyitványnyal lehet a csecsemőnek egy jiár korty tejet juttatni? Ott tartunk, hogy dohányunk sincs. Most már a trafikok előtt is, ha valamelyik napon kis dohányra vagy szivarra van reménység, hoszszu sorban állnak az emberek és lopják a napot, csakhogy egy pár szippantást tehessenek. Én deczp.mber 11-én, hétfőn 61 nem azt kifogásolom, hogy nincs egyiptomi czigaretta, vagy hogy nincs havanna-szivar, Isten ments! De azt kifogásolom, hogy hiányzik a nép, a tömegek dohánya, hogy a katonáknak is ott kinn a fronton fogytán van a dohánya. Elmulasztotta a kormány, hogy idejében a dohányárak felemelésével ellenszolgáltatást nyújtson a dohánytermelőknek azért a többköltségért, amibe nekik ma a dohány termelése kerül; másrészt elmulasztotta a kormány azt is, hogy a dohánytermelésre szükséges munkásoknál a kellő időben a kellő számú felmentést megadja. Tudok konkrét esetről, hogy a pénzügyigazgató körlevélben buzdította a dohánytermelőket, hogy csak termeljenek minél több dohányt és figyelmeztette őket, hogy amennyiben szükségük lesz rá, szívesen fel fogják menteni a dohánytermelőket. A termelők hallgattak a szóra, annak ellenére, hogy a beváltási ár igen olcsó volt a termelési költségekhez képest; elhatározták, hogy tovább termelnek és folyamodtak a kukások felmentéséért. A felmentés egyik barátomnál pl. augusztus 22-ikén érkezett meg. Igen természetes, hogy ez a barátom, ahány dohányos felmentése jött így, annyiszor négy holddal kevesebbet termelt. Ez megsokszorosítva produkálja azt az eredményt, hogy mig Németországban a háború alatt sikerült kellő intézkedésekkel a dohánytermelést 9000 és néhány száz hektárról valami 12.000 hektárra felemelni, addig minálunk nincs dohány, nincs közönséges szivar, nincs semmi. Kifogytunk az egész vonalon. Nem akarom én a 20 — 25 éves erős fiatal embereket felmentetni, hanem azokat az idősebb embereket, akik a sok czopf folytán itt a front mögött ezer és ezer helyen teljesítenek katonai egyenruhában olyan szolgálatot, ami teljesen felesleges és amivel más államokban már régen szakítottak. Még egy ilyen kormányintézkedésre kell a ház és kormány figyelmét felhívnom. Ez a vad kérdése. Nagyon helyesen és bölcsen oktatták ki az embereket, hogy a háború alatt fordítsanak fokozatos figyelmet a vadra, mint olyan táplálékra, amely a marha-, borjú- és egyéb husnemüeket pótolni alkalmas. A gazdák és a vadászterületek tulajdonosai szívesen is követték volna ezt a tanácsot, csakhogy ehhez töltény és municzió kellett volna. Azonban a katonai kormányzat mulasztása és a mi kormányunk gyengesége folytán megtörtént, hogy épen a nyári nagy vadászatok és most a körvadászatok idején se töltényt, se municziót nem lehetett kapni. Én egyénileg nem panaszkodhatom, mert szerencsére az osztrák határszélen vagyok és vadászom az osztrákoktól jó pénzért kapott municziót, mert ott volt. Ott vannak a lőporgyárak és Ausztriában jóval többet kapott a közönség, mint nálunk. Tehát a dohánynál, a vadnál, a búzánál, a czukornál, mindenütt azt látjuk, hogy azok a nagy-