Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.
Ülésnapok - 1910-674
674. országos ülés 1916 oly helyen, ahol a czenzura hozzám nem fér. Kénytelen vagyok továbhá a köz-ellátäs, közélelmezés kérdésével is annyival inkább foglalkozni, mert amikor pártom múltkor a niinisterelnök urnak adandó válasz ügyében értekezletet tartott s ezt a nyilvánosság előtt egész szakszerüleg ismertetni akarta, a czenzura ugy kitörölt mindent, hogy senki abból a mi álláspontunkat megismerni képes nem volt. S itt csak zárjel közt megjegyzem, hogy nézetem szerint kisebb baj, ha a czenzura egyes részeket kitöröl s ott maradnak az ablakok, mert akkor az olvasóközönség tudja legalább, hogy ott hiány van, mint a czenzurának másik kezelési módja, midőn nem engedi meg, hogy ablakok legyenek, s akkor vagy nem jelenhetik meg az embernek a nyilatkozata, vagy pedig abban a szövegben jelenik meg, amint a czenzura azt összetákolta. Engedelmet kérek, ez ellen igazán a közszabadság legutolsó foszlányai nevében tiltakozom, hogy akármelyikünk gondolatát, nézetét a czenzura stilizálja, a czenzura állítsa össze. Nekem czenzor ne csináljon beszédeket. Elmondom jól-rosszul a magamét, de nekem czenzor ne csináljon beszédeket. Ez peclig ma tényleg igy történik. Még csak azt kivánnám itt megemlíteni — s talán erre nézve kapunk felvilágosításokat —, hogy tudtommal volt egy törvény — szerintem már túlélte magát —, amely azt rendelte, hogy a delegácziók évenkint összeülnek és megállapítják részleteiben a közösügyi kiadásokat, amelyeket azután beállítanak a költségvetésbe. Most már három éve clelegácziónak híre-hamva sincs, költségvetés sincs, igy tehát a parlamenti ellenőrzés legintenzívebb, legalaposabb és legszakszerűbb módjától megfosztanak bennünket. Azonban különösen fájlalom azt, hogy épen a háború alatt, amidőn a külpolitikai és hadügyi kérdések dominálnak, amikor ezer és ezer kérdés lenne, amelyekre csak szemtől szembe a hadügyi és külpolitikai felelős személyiségektől lehetne részint nyíltan, részint bizalmasan felvilágosítást kapni, akkor a felelős közös minister urak ugy el vannak zárkózva tőlünk, hogy pl. Krobatin hadügyministertől az egész háború alatt egyáltalán egy szót sem hallottunk, a közös külügyminister úrtól pedig mindössze egyszer kaptunk egy budapesti lap nyílttéri közleményében egy üzenetet, (Derültség a baloldalon.) amelyben kijelenti, hogy nagyon szeretne velünk szemtől szembe kerülni. Minthogy ugy tudom, hogy most az osztrák parlament összejő, szeretném tudni — talán nem privát kiváncsiskodás, — hogy vájjon a delegáczió intézményét feltámasztják-e, vagy ha — amit remélek — nem, akkor fognak-e gondoskodni arról, hogy más téren a parlament elé kerüljön a hadügy ós külügy felelős tényezője. Én természetesen legjobban azt szeretném, ha a honvédelmi minister urat hadügyministerré deczember ll-én, hétfőn. 53 neveznék ki és ha az 1848 óta be nem töltött magyar külügyministeri állást is betöltenek és ezzel véget vetnének ennek az állapotnak, amelyet 1867-ben mint nagy vívmányt jubiláltak elődeink, amely azonban, miként látjuk, nehéz időkben, a háború idejében teljesen csődöt mondott. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ezek után méltóztassanak megengedni, hogy rátérjek az u. n. lengyel kérdésre, (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) amelyet a legteljesebb aktualitásba helyeztek a berlini, bécsi és budapesti kormányok, — mert felteszem, hogy a budapesti kormánynak is volt ehhez hozzászólása. Kénytelen vagyok e kormányintézkedések nyomán visszatérni a lengyel kérdésre és megtenni a törtónt intézkedések felett a magam kritikáját, és — ami talán fontosabb — ismertetni egy igen kompetens és autentikus tényező kritikáját. Jól méltóztatnak tudni, hogy Lengyelország — a történelemből tudjuk — ismételten lett felosztva. Legutóbb 1815-ben a bécsi kongresszuson Oroszország, Poroszország és Ausztria határozta el az akkor még meglevő lengyel királyság felosztását. Igy szüntette meg e három állam a lengyel királyságot, bekebelezve annak részeit a maga birodalmába. Ettől kezdve a lengyel nemzet állandóan mozgalmakat csinált, szabadságharczokat vivott, ébrentartotta badság iránti vágyat és igy a lengyel kérdés állandóan foglalkoztatta Európa közvéleményét. A háború kitörése természetesen a legelső sorba helyezte a lengyel problémát, mert hiszen azzal tisztában volt mindenki, hogy mihelyt Oroszország, Németország és a kettős monarchia egymással háborúba kerül, a lengyel kérdés lesz az ütközőpont. Igen természetes az is, hogy amint a háború kitörésekor a lengyel probléma volt az ütközőpont, ugy a békekötésnél is a lengyel probléma fogja képezni a megoldásnak egyik, talán legerősebb kulcsát. (Ugy van! a baloldalon.) Már most a lengyelségnek legfőbb ambicziója, miként azt már egy ízben itt kifejtettem, az volt, hogy tovább fel ne osztassák, további szétosztása ne vitessék keresztül. Mindenkor lojálisán kezelvén a kérdést, örömmel konstatálom, hogy Orosz-Lengyelországnak kettéosztása csakis adminisztratív utón történt, azonban végleges kettéosztása nem terveztetik, sőt ennek ellenkezőjét az u. n. lengyel királyság proklamálásával Berlin és Bécs már megállapította. Idáig a kérdés kezelése teljesen helyes és korrekt. Máskép áll azonban a dolog azzal, ami azután történt. Nem fogom itt a t. ház idejét és türelmét igénybevenni azzal, hogy ismertessem a két uralkodó nyilatkozatait, a két főkormányzó proklamáczióit, az azóta megjelent különböző nyilatkozatokat, amelyeknek azonban a szubsztrár.uma egyszerűen az, hogy Orosz-Lengyelországnak eddig még végleg meg nem állapitható területeiből egy önálló lengyel királyság létesül, amely önálló lerí-