Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-692

február 1-én, csütörtökön. 5J2 692. országos ülés 1917 említem ezeket a többi helyett — kaphasson és magát azzal elláthassa. Ezeket nem makszimálja senki. Pedig ha ő a háború előtt nagyban — egészben kapott egy métermázsa búza árán egy pár csizmát, földrnivesembernek Taló u. n. paraszti csizmát, — ma nem nagyitok, hogy öt-hat métermázsa búza árán tesz szert egy pár csizmára. Ha tehát ebben az irányban nem lesz gondoskodás legalább az iparczikkek bizonyos kategóriáinak ármakszimálása iránt, — ha nem adjuk meg a méltányos módot, ha nem biztosítjuk az érdekek méltányos kiegyenlítését, — mert hiszen az sekinek sem jut eszébe, hogy az ipart tönkre tegyük a mezőgazdaság kedvéért, ha ezt a módot meg nem találjuk, pedig kötelessége volna a kormánynak megtalálni, akkor nehéz lesz elhitetni népünkkel azt, hogy neki kötelessége odaadni mindent, anélkül hogy bevárná az erőszakot, a rekvirálást, a hatósági kényszert. No de fogadjuk el a helyzetet ugy, amint van. Eltekintve attól, hogy mit kellett vagy lehetett volna még tenni, ina igy áll a dolog: ismétlem senkinek sem jut eszébe nem adni meg egy bizonyos szükséges és garancziákkal körülvett diszkréczionárius jogot a kormánynak. Ami ellen mi küzdtünk, az volt az első szakasznak az a szövegezése, amit a t. igazságügyminister ur- maga is nem egészen szerencsés, vagy mondjuk szerencsétlen szövegezésnek nevezett, és amely szerint nem lehetett még azt se tudni, mit ért a javaslat hatóság kifejezés alatt, uj hatóságot akar-e kreálni, vagy a meglevő hatóságok között akar hatósági imperiummal megbízni és felruházni olyanokat, akik ezzel eddig nem rendelkeztek, vagy akiktől a közigazgatási hatóság eljárási köre a lehető legtávolabb volt. Szóval az a homály, amibe ez a szöveg burkolva volt, az volt az, ami bennünk nyugtalanságot keltett, ami a legnagyobb mértékű aggodalmakra adott okot. Az igen t. igazságügyminister ur beszédében azonban volt egy nóvum, ami nem fordul elő a törvényjavaslat eredeti ministeri és bizottsági indokolásában. Az indokolásban egyik legfőbb szükségességi indokul az volt felhozva, hogy a közigazgatási hatóságok nem bírják a teendőket ellátni, nem képesek munkaerő hiányában megfelelni azoknak a fontos feladatoknak, amik az ellátás körüli ügykörrel járnak. Én az általános vita során bátor voltam egy pár eszmét felvetni, hogy hogyan és miképen lehetne ezen a munkaerőhiányon segíteni. Az igazságügyminister ur beszédéből azonban hallottam most azt az uj indokot is, hogy a meglevő törvényhatósági közigazgatás némely helyen kva]itative nem felel meg a maga feladatának. Én nem botránkozom meg ezen a kijelentésen. Tökéletesen megértem azt, hogy az ország 63 vármegyéjében és 400 és egynéhány járásában, ennyi és ennyi törvényhatósági joggal felruházott városában, ennyi és ennyi rendezett tanácsú városában akadhat ilyen hatósági közeg. A világ semmiféle közigazgatási rendszere mellett sem volna lehetséges, hogy a mai viszonyok, a mai körülmények között a közigazgatás abszolúte és tökéletes mértékben megfeleljen, Hiszen azt kellene feltételeznünk, hogy nem emberek gyakorolják a közigazgatást, hanem földöntúli lények, ha a lehetőségét is konczedálnók annak, hogy mindenütt egyformán teljes tökéletességgel funkczionál a közigazgatás és a tisztviselők mindenütt olyanok, akiknél jobbat csakugyan kívánni sem lehet. Ez a dolog természetében rejlik; nem hiszem, hogy legyen hatóság, legyen testület, legyen bíróság is, ahol az emberek teljesen egyenlők, gépiesen egyformák és gépies egyformasággal és tökéletességgel funkczionálnának. De amint igyekeztem rámutatni némely módra, és eszközre, amivel a kvantitatív munkaerő hiányt is pótolni lehet, ugy azt hiszem, lehetne a kvalitatív munkaerő hiányt is pótolni és nem kellene mindjárt a legvégső eszközhöz nyúlni: az általunk is szívesen megadott diszkréczionárius hatalomnak teljes mértékben való igénybevételéhez. Az igazságügyminister ur méltóztatott felhozni, ha jól emlékszem. Bács-Bodrog vármegyét és azt mondta, miért ne lehetne egy bácsbodrogi járásba, ahol egy, mondjuk, elaggott, vagy nem kellő buzgalmu főszolgabíró van, egy dunántúli vármegyéből egy arra való embert delegálni ezeknek a specziális feladatoknak a teljesítésére. Amennyire én járatos vagyok a közigazgatásban és amennyire nekem bepillantásom volt 22 esztendőn keresztül ezekbe az ügykörökbe, megvallom, olyan egész tökéletesen ezt az eszmemenetet sem értem. Itt az a kérdés merül fel, hogy hát mirevaló akkor a főispán. Normális békeidőkben — legyünk tisztában vele —. az adminisztratív teendők ellátása szempontjából bizony a 63 vármegye közül talán 50-ben bízvást el lehetne törülni a főispáni állást. En legalább nem tartom szükségesnek ; de hát ott van. Mi czélból, politikai czélokból, vagy talán azért, hogy a mindenkori kormánypártnak a mandátumokat liferálja : ezt most nem akarom feszegetni, ez nem tartozik hozzá a jelen vitához, nem közigazgatási rendszerek felett vitázunk. De hogy |az a főispán, aki feladata magaslatán áll és — ami nézetem szerint elsőrendűen fontos — teljes egyetértésben jár el az adminisztativ teendők terén a vármegye választott első tisztviselőjével, az alispánnal, akinek kezébe van a szolgabirák áthelyezésének, a tiszteletbeli tisztviselők kinevezésének joga, hogy az ne tudna a sporadikus eseteken segíteni: ezt nem vagyok képes megérteni. Vegyük csak épen a például felhozott Bács-Bodrog vármegyét. Nem tudom könyv nélkül, hány járása van, de legalább 12. Az egyik járásban, mondjuk, az a főszolgabíró elaggott, vagy kényelmes, vagy talán épen speczialiter ezekhez a teendőkhöz kellő képességgel vagy alkal-