Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-690

690. országos ülés 1917 január 26-án, pénteken, 433 hagyj a érintetlen örökség gyanánt ezt az 1851-iki császári pátens ajándékát az utódaira ós kérem az igen tisztelt kereskedelemügyi minister urat, aki a munkásszooziális intézményeknek főprotektqra, sőt azt is megmutatta, hogy érzéke van ezek iránt, amint hogy érzéke van az államtitkár urnak is, aki ősidők óta foglalkozik e nagy szocziális kérdésekkel, hívják fel kellő formában az illetékes pénzügyminister ur figyelmét arra, hogy egyidejűleg lehetne valamit segiteni a bányatársládákat illetőleg is. Még megjegyezni kívánom, hogy a hatalmas magánvállalatok bányatársládáival szemben az állami kezelésben lévő bányáknál lévő társládák kedvezőbb viszonyok közt vannak. T. i. az állam által kezelt vállalatoknál a befizetés nem olyan, mint a magánvállalatoknál, ahol a betegpénztárba kétszer annyit fizet a munkás, mint a munkaadó és a baleseti biztositásnál a felében osztozkodik ; az állami vállalatoknál tudomásom szerint megfordítva van a dolog ; a kétharmad és az egyharmad arány ugy áll, hogy az állam ad kétharmadot és egyharmadot ad a munkás. Tehát az állam önmagára nézve már megcsinálta a reformot, a bányatársládák öröklött szabályait megváltoztatta és a szocziális igények szempontjából helyesbítette, a munkásokat tehermentesítette és önmagára nézve súlyosabb terheket vállalt; mindezt azonban nem tudta vagy nem akarta ezideig keresztülvinni a magánvállalatoknál. Sok mindent olvas az ember a hatalmas bányavállalatokról, —nemcsak magyar vállalatokról, mert hiszen az első helyet talán az Osztrák-magyar államvasuttársaság bányái foglalják el — de ugy látszik, ezeknek immunitásuk van, ezekhez nem szabad hozzányúlni, pedig ha valaha, most van itt az alkalom, hogy e téren is változás történjék, mert hiszen ezeknek a hatalmas vállalatoknak pénzügyi egyensúlyát igazán nem ingatná meg az, ha e tekintetben valamivel nagyobb terheket vállalnának el. Egy érdekes szimptómára mutatok még rá. Ha összehasonlítom, az 1907. évi XIX. t.-czikk alapján alakult pénztárakat és a bányatársládákat, akkor azt látom, hogy a bányatársládák alapszabályai szerint a központi igazgatást egy központi bizottság eszközli, amelynek elnökét a vállalat nevezi ki, hat ülnököt a vállalat választ és hat ülnököt a munkások ; ez a tizenkét tagból álló testület igazgatja a bányatársláda dolgait. Ez egy olyan papirosra irt autonómia. Mert méltóztassék elképzelni, hogy például az Osztrákmagyar államvasút társaság különböző bányáiból feljön egy-egy a munkások által választott ülnök ülésezni ; ez maga előtt látja a "vállalat vezérigazgatóját, aki egyúttal a társpénztár elnöke ; ott ül hat ülnök, csupa központi tisztviselő és ott ül még az ország különböző vidékeiről jött egyegy ülnök, akik számuknál fogva is minoritásban vannak. Természetes, hogy az ilyen szervezet nem jelent autonómiát, ott erőteljes élet, igazságok és fejlődés ki nem kerülhetnek. A munkás pénztáraknál valódi autonómiát taKÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXIII. KÖTET. lálunk. A munkás pénzt árak kívánságait, panaszait, vágyakozásait már többször meghallotta a ház és a kormány és a benyújtott törvényjavaslat bizonyítéka annak, hogy a munkáspénztárak kívánságai nem találtak süket fülekre. Miért nem találkozunk a bányamunkások panaszainak meghallgatásával is-? Azért, mert mindenki csak annyi jogot tud magának megszerezni, amennyi ereje van a jogok megszerzéséhez. Egy csenevész autonómiában élő munkástömeg mindig csenevész marad intézményeiben. Ha nincs a munkástömegnek szervezete, ha nincs ereje, soha eredményeket elérni nem fog. Ha van erej e a munkásnak arra, hog}? szervezkedjék és ha van az általa létesített szervezetnek ereje, akkor előbb-utóbb bizonyos, hogy jogos kívánságai érvényesülnek. Mert a kormányok is csak emberekből állanak, a politikai pártok is csak emberekből állanak, akik fel vannak ruházva az embereknek kijáró gyengeségekkel és előnyökkel. Sohasem fog egy kormány és egy politikai párt számottevő tényezőnek elismerni egy olyan szervezetet, amelynek ereje nincs. Sohasem fog valamit elérni egy olyan szervezet, amely nem tudja megmutatni a maga erejét és nem imponál a maga megjelenésével. Ezért, mikor így a szocziális intézményekről beszélünk, meg kell állapitanunk egyúttal azt is, hogy nemcsak a kormány jóindulatától függ az, hogy bizonyos szocziális irányzatú intézmény fejlődjék, hanem elsősorban magától az intézmény től, a szervezettől, attól, hogy az a maga erejével miképen tud magának érvényt szerezni és miképen tudja rákényszeríteni az uralkodó pártokat, az uralmon lévő kormányokat, hogy belátásra jussanak és megtegyék azt, amit talán maguktól megtenni nem akarnának. A bányamunkások e téren is rosszul vannak ellátva, rosszabbul mint más munkások, akik minden rendű és rangú kormánynál megtalálják a maguk álláspontjának támogatását, megtalálták nemcsak ezen kormány alatt, hanem 1907-ben is, amikor meghagyták a bányapénztárak 1854 óta fennálló szervezetét. Azóta is elég erejük volt a munkaadóknak, hogy jogaikat, igényeiket érvényesítsék. De addig másrészről ezek a közjogi szempontból utolsó páriák, a bányamunkások hiába igyekeztek arra, hogy szervezkedjenek. Nem a háborús, hanem a háború előtti időkről beszélek ; amikor szervezkedni, egyesületeket létesíteni akartak, ezzel szemben mindig az volt a ministerium álláspontja, hogy nem engedték meg. Természetes, hogy akkor az a hangtalan pária, akinek nincs meg a. külsőségekben is jelentkező ereje, igy sohasem fogja kivívni azt, hogy a kormány őt tényezőnek tekintse, s míg más pénztáraknak működését megfigyeli és azt a rendkívüli nagy szocziális feladatot felismerte, amely ezekben rejlik, az ilyen szervezetlen, a közjogi erő tekintetében hitványnak mutatkozó bányamunkásoknak sokkal nagyobb, sokkal mélyebben fekvő kívánságait, panaszait sohsem vette észre. Itt megmaradt a régi patriarchális állapot s meg fog maradni valószínűleg az idők végéig. 55