Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-690

BÖO. országos ülés 1917 január 26-án, pénteken. 431 ként ezer és ezer panaszra ad okot a közigazgatási bíróságnál, végre szüntessék meg. A törvény 58. §-a szerint ily esetben a pénztár segély helyett kórházi ápolást nyújthat. Egy másik szakasz megmondja, miben áll ez a segély helyett nyújtott kórházi ápolás. Ha a pénztár utalta a beteget, négy hétig fizeti a pénztár a betegápolási költséget, azontúl pedig csak a táppénz erejéig. A kórház hatósága, a főváros és a közigazgatási biróság a törvény ezen rendelkezése felett napirendre tért. A táppénz értéke napi 4 korona, a fővárosban a kórházi ápolási dij napi 6 korona 40 fillér. Mig a pénztár négy hét után csak a táppénznek megfelelő összeget volna köteles fizetni, mindig az ápolási dijat szabják ki. En talán helyesnek is tartanám, hogy fizesse tovább is az ápolási dijat, de a törvény ezideig máskép intézkedik. Még érdekesebb ebből a szakszerű, szempontból a másik gyakorlat. A törvény 50. §-a felsorolja, miféle segélyeket ad a j^énztár és felsorolja azt is, hogy a háztartásbeli betegnek, feleségnek, gyermeknek ad orvost és gyógyszert. A közigazgatási biróság álláspontja kivétel nélkül mindig az, hogy ha a családtag bejut a kórházba, a kórházi ápolási dijat, mely elég nagy, 6 korona 40 fillér, mindig kiróják a pénztárra. Ez a közigazgatási bíróságnak az álláspontja és ezt azért teszi, mert az 50. §. felsorolja, milyen segélyeket kap a családtag, másrészről az 58. §. azt mondja, hogy segély helyett bekövétkezhetik a kórházi ápolás. Ez a budapesti pénztárnak körülbelül évi egyneg3

r

ed millió koronát jelent, érdemes tehát ezzel foglalkozni. A közigazgatási biróság felfogása humánus és dicséretes, de jogilag nem interpretálja a törvényt helytálló módon, mert a törvény a hozzátartozó családtagnak csak orvost és gyógyszert ad, de pénzt nem, már pedig a kórházi ápolás táppénzt, orvost és a gyógyszerekre vonatkozó segély komplexumát jelenti. Ismétlem, én nem emelnék kifogást ez ellen, ha in melius méltóztatik, ha humánusabb irányban méltóztatik ezt a rendelkezést értelmezni és a családtagnak a kórházi ellátást biztositani. De mindenesetre méltóztassék ezzel a kérdéssel foglalkozni, hogy tiszta képünk legyen. Mert mégis furcsa, hogy tiz év óta évről évre ezer meg ezer panasz megy a különböző hatóságok retortáján át a közigazgatási biróság elé. Ha ez a kérdés jobbra vagy balra eldől, ez lényeges tehermentesítést jelent az illetékes hatóság részére és világos képet a pénztár részére. (Igaz! Ugy van! balféléi.) Eddig többé-kevésbbé letaposott utón jártam és oly kérdésekkel foglalkoztam, amelyeket részletesen kifejtettek előttem felszólalt t. képviselőtársaim. Legyen szabad most rövid időre egy eddig járatlan területre elkalandoznom, amely a legnagyobb mértékben megérdemli a kormányzat figyelmét. (Halljuk ! Halljuk ! baljelöl.) Sokkal simább, komolyabb a vita, semhogy erre a térre rátérnék, de megtehetném azt is, hogy megmondjam mi az oka annak, hogy ezt a területet mindig szüzén, érintetlenül hagyják. Szó sem esik sem a törvényjavaslatban, sem a vitában a bányatársládákról. A bányavállalatok munkásaira az 1907. évi XIX. törvényczikk 155. §-a privilégiumot teremt, azt mondván, hogy a dohánygyáraknál létező pénztárak, továbbá a bányavállalatoknál lévő bányatársládákszervezete érintetlenül hagyatnak. A most előttünk levő javaslat is érintetlenül hagyja a bányatársládák szervezetét. Az 1907. évi törvény 155. §-a még volt oly honett, hogy az állam kezelésében lévő dohánygyárak pénztáraira nézve kimondotta, hogy a dohánygyári munkások ellátása semmi tekintetben se legyen rosszabb, mint a pénztárak által biztosított munkások ellátása, tehát formailag meghagyta a dohánygyári szervezetet, lényegileg azonban rájuk parancsolta, hogy ugyanolyan ellátást adjanak ők is, mint a betegpénztárak. A bányatárs Iá dákra vonatkozólag még ez az elvi deklaráczió sem történt meg. Nagynehezen kivívtunk egy határozati javaslatot, mely a kormányt utasította, hogy a bányaügyeket vegye revízió alá és a bányatársládákra nézve terjeszszen elő mielőbb javaslatot. Eltelt tiz esztendő és sem az előbbi kormányzat, sem a mostani az ezen határozati javaslatban vállalt adósságát nem törlesztette. Hallottuk pedig a mimsterelnök úrtól tegnapelőtt, hogy az ^en adósság kötelező még akkor is, ha az osztrák kormány helyébe másik kormány jön, tehát ezen adósság megfizetése a koalicziós uralom után következett ujabb kormányokra is kötelező lett volna. Nem csinálták meg. A bányatársládák ma is abban a sivár helyzetben vannak a munkások érdekei és a szocziális szempontok tekintetében, mint voltak azelőtt. Bámulatos dolog. Én meg tudom érteni, ha valaki a történelmi emlékekhez és hagyományokhoz sokszor igazságtalanul ragaszkodik. De hogy ehhez a bányatársláda-szervezethez miért ragaszkodnak annyira, azt nem értem. Ezt egy 1854. évi császári pátens akasztotta a nyakunkra és ezt mint érintetlen örökséget vette át az alkotmányos generáczió és fennáll ma is, 1917-ben. Ugyebár ez nem olyan történelmi emlék, amelyhez ebből a szempontból ragaszkodni kell. Sokan azt mondják, hogy túlságosan nagy és hatalmas urak azok, kik a bányatársládák révén érdekelve vannak és valahányszor szó esett tiz év óta, pedig sokszor esett szó, magam is hoztam szóba, a bányatörvény revíziójáról és a bányatársládákrók ezt mindig el tudták kerülni és maradt minden a régiben, amely állapotról bátor vagyok némely részlettel tájékoztatni a t. házat, hogy lássák, milyen óriási a különbség és hogy szocziális gondoskodás szempontjából mennyire hátramaradtak a bányatársládák tagjai, akik a reájuk bizott nagy, nehéz, balesetekkel és életveszedelmekkel járó munka folytán jogosítva volnának még fokozott gondoskodásra igényt tartani. Az elfogadott határozati javaslatok nem érnek semmit és félek attól, hogy még ennél- a semminél