Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-689

689. országos ülés 1917 Amikor ezt örömmel konstatálom, mint az utóbbi éveknek, különösen az utolsó három évnek kedvező eredményét, legyen szabad rámutatnom arra is, mi okozta a magyar munkásbiztositás intézményének általam előbb jelzett válságos helyzetét. Okozta elsősorban — miként az előadó ur is számokkal igazolta — az az óriási, szinte példátlanul álló hátralék, amely az egész intézményt pénzügyi működésében megbénította, amely 1914 végén, tehát 8 év alatt 11,151.000 koronára szaporodott fel, egy évi járuléknak, az 1915. évinek 31.33%-ára. Ha ezzel szemben viszont összehasonlítjuk a munkásbiztositási pénztár 8 évi pénzügyi gazdálkodásának eredményét, arra a feltűnő jelenségre találunk, hogy ennek az óriási intézménynek, amely 28—30 millió korona évi járulék felett rendelkezik, összes gazdálkodási hiánya a 8 év alatt nem több, mint 365.443 korona, beleszámítva abból az imént említett 11 millió koronából körülbelül 5 millió korona leírást. Vagyis, ha azt az 5 millió koronát, amelyet a 11 millió korona hátralékból, mint elveszett, be nem hajtott pénzt le kellett irni, annak rendje és módja, a törvény előírása szerint behajtották volna, akkor a pénztárnak körülbelül 5 millió korona tartaléktőkéje lett volna a 8 évi gazdálkodás után, nem pedig majdnem 400.000 korona deficzitje. Hozzá kell tennem ennél a leirt tételnél, hogy ez épen körülbelül fele az egész összegnek, és minthogy a munkaadók és a munkások 50%-os arányban teljesitik a betegsegélyző pénztári biztositásnál a maguk befizetését, ez az 5 millió korona az az összeg, amelyet a munkaadók levontak a szegény munkások béréből, fillérek alakjában és nem szolgáltatták be a pénztárba, hanem a maguk ezéljaira felhasználták. Második súlyos oka a munkásbiztositó pénztár pénzügyi helyzetének, amelyben, amint emiitettem volt, az a vitás kérdés, amely az állami munkásbiztositó hivatal és az Országos Pénztár között a tekintetben merült fel, vájjon a járulékok hat vagy hét napra fizetendők-e ? Itt meg kell jegyeznem tartozó objektivitással, hogy az állami munkásbiztositó hivatal vezetése és működése minden tekintetben a legnagyobb elismerésre méltó. Egy köteles önzetlenséggel, magasabb szocziálpoütikai érzékkel működő hivatal ez, amely minden intézkedésében a birói pártatlanságot szem előtt tartva, meggyőződését követi. De mint minden emberi intézmény, ez is hibázhat. Hibázott is meggyőződésem szerint ebben a kérdésben az állami hivatal, amely 1911-ig vallott felfogását meg is változtatta, mert meggyőződött annak tarthatatlan voltáról, ez az intézkedés azonban, amely a hét nap helyett csak hat napi fizetést engedett, a pénztáraknak ezen időszakban, 1907 második felétől 1911-ig 16'3 millió koronával csökkentette a jövedelmét. A félreértés az állami munkásbiztositó hivatal szempontjából is talán indokolható volt, törvénymagyarázat kérdéséből ered, amennyiben a törvény a szolgáltatmányoknál napokról, a járulékokjanuár 26-én, csütörtökön. 397 nál pedig hétről beszél. Innen ered a diiferenczia> amely differencziára nézve magam, mint annak a törvénynek egyik szerény megalkotója, vállalom azt a felelősséget, amely ebből a félreértésből származhatott, amely azonban a jjénztárakra nézve ezzel a kedvezőtlen pénzügyi helyzettel járt. Egy harmadik tétele a j)énzügyi helyzet romlásának abban az időben az a különös jelenség volt, hogy a m. kir. államvasutak betegsegélyző pénztára 1911-ig állandó deficzitben volt, 1907-től 1911-ig 640.000 K-val, vagyis az a sajátságos jelenség mutatkozik itt, ahogy az állam legnagyobb szocziális intézményének deficzitjét a munkaadók és munkások nagy szocziális alkotásának kellett fedeznie. Nem az államvasút fedezte ezt a deficzitet, hanem ez a munkásbiztositó pénztár összességének terhére esett, ami ha nem következik be, szemben az emiitett nem egészen 400.000 K kezelési hiánynyal, a mérlegben már itt is kezelési többletet eredményezett volna. Ha ez a három súlyos momentum nem jön közbe a pénztár életében, akkor ma azon másfél millió koronán kívül, amely betegsegélyezési befizetett tartaléktőke gyanánt áll a pénztár tulajdonában, kerek összegben 22 millió korona tőkével rendelkeznék az Országos Pénztár, vagyis pénzügyileg sokkal konszolidáltabb volna, mint amilyen. Egy további oka volt a pénzügyi helyzet romlásának az államnak és a törvényhatóságoknak az a bizonyos szükkeblüsége, -*- amely talán szolgálati okokból lehet megokolt, de szocziális szempontból semmi esetre sem volt az — hogy a törvény 10. §-ában adott felhatalmazással élve, kivonták a biztosítás köréből az állami, a törvényhatósági és városi alkalmazottakat, akik különben a törvény alá estek volna. Már pedig ezek igen nagy kontingensét teszik a biztositottaknak. És ha az a biztosítási szervezet akkor, amikor a törvény készült, egy nagy biztosítási körre volt alapítva, amely idők folytán redukálódott, természetes, hogy a kör ilyen szűkítése folytán a pénzügyi szervezete, a pénzügyi felépítése is az egész intézménynek bizonyos roppanásnak lesz kitéve. De, t. ház, nem menthetem fel magát a bizto• sitó pénztárt, az országos pénztárt és szerveit sem azon felelősség alól, mely a pénzügyi helyzet megromlásából előállott azáltal, hogy az a törvény intenczióit messze meghaladó szolgáltatásokat nyújtott, félremagyarázva a törvény rendelkezéseit és oly szabadelvűén kezelve a szolgáltatásokat, szemben a járulékszolgáltatások konzervatív felfogásával, hogy ebből is szükségképen a pénzügyi helyzet bizonyos megromlásának kellett bekövetkezni. Hogy csak egy tételt említsek fel; a mi magyar törvényünk —- egész Európában a legliberálisabb munkásbiztositási törvény — az egyedüli, mely a családtagok kötelező gyógykezelését törvénybe iktatta. Vargha Gyula államtitkár; Helyes is! Szterényi József: Vargha Gyula államtitkár barátom közbeszól, hogy helyes.. Igenis, annak tudatában is voltunk, hogy ebben az országban,