Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-679

140 679. országos ülés 1916 deczembev 16-án, szombaton. alkotmányváltozás volt? 1723 óta történt a ma­gyar örökösödésben valami változás? Ugy-e hogy nem történt semmi? Tehát ez sem az örökösödési rendben, sem az alkotmányban vál­tozást nem jelentett; hanem jelentette azt, hogy a létező törvények hamis értelmezése alapján s azokba ütköző módon történt a lemondás s az ennek folytán hozandó törvényben követelte a nemzet ennek reparáczióját. Minek vitatkozunk hát akkor afelett, hogy a nemzetnek joga van a hitlevél szerkesztése alkalmával követelni a felmerült sérelmek orvos­lását? Hiszen az egész hitlevél, annak össze­függő egészében, múltjában jóformán nem egyéb, mint ilyen követelések fikszirozása. Ilyen az 1791-iki III. t.-czikkre, ilyen a koronaőrökre, ilyen a koronának az országban való tartására való utalás; ilyen, hogy pl. a nemesek adómen­tessége felvétetett, pedig az nem volt uj alkot­mány, hiszen a nemesek a jirimae nonus sze­rint már az aranybulla idejében nem fizettek adót, csak mert sérelmet szenvedett egyszer a jog, felvették ezt a hitlevélbe is. így van ez az egész vonalon. Igenis nekünk jogunk van, sőt kötelességünk az 1723-iki L, II. és III. t.-czikkben megállapított örökösödési rend szerint s ennek feltételei értelmében a hitlevelet ugy megszerkeszteni, hogy a nemzet követelheti sérelmet szenvedett jogainak érvé­nyesülését. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Amiért hát én szivem mélyéből üdvözlöm a gróf Károlyi Mihálytól beterjesztett hitlevél­tervezetet, az elsősorban az, hogy abban nem­csak az 1723 : I. és II. t.-ezikkre, hanem a III.-ra való utalás is bennefoglaltatik. Hát, t. ház, amikor az ember abba a korba ér vagy legalább közeledik ahhoz, mely­ben a pihenésre vágyakozó idegrendszert már csak fáradt agyvelő kormányozza; amikor az ember közeledik ahhoz a korhoz, melyben csak az emlékezésnek élünk s nem a reménységnek: akkor az ember más szemüvegen keresztül nézi az eseményeket. Én, aki kontemplativ természet is vagyok, sokat foglalkoztam a múlttal, rnost ugy el­surrantatom magam előtt a legközelebb múlt 50—60 esztendőnek történetét s én magamnak az emlékezés törvényei szerint azt az igazságot szűrtem le, hogy talán — nem akarok véteni a kegyelet ellen, a koporsó mellett épen nem — talán egy korszak sem volt, ahol a nemzetnek a királysággal való küzdelmében annyi felpana­szolni valója lett volna, mint ebben a korszak­ban, amelyben mi éltünk. (Igazi Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mert, t. ház, itt napról­napra csorbát szenvedett a nemzet joga. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Es ón, t. uraim, lemondok arról, hogy az abszolutizmus napjainak keserű történetét itt szellőztessem. Majdnem 20 teljes esztendő volt az, amikor Ma­gyarország abszolút császárság alatt állt, jobb­jainak börtönben való sinylődése mellett. Le­mondok róla, t. ház, mert én azt hiszem, hogy eljön még az az időpont is, amikor az aradi golgotha mellől feltörő fohász meghallgatást kivan a történelem Ítélőszéke előtt. De, t. ház, ennek a húsz esztendőnek tör­ténetére nem a feledésnek fátyolát, hanem a koronázás tényében rejlő engesztelés szemfödelét én is hajlandó vagyok ráborítani, mert. én is ugy érzem, hogy az engesztelésnek van egy vi­gasztaló balzsamírja, mely a nemzet számára kötelességgé teszi, hogy ez a nemzedék ne be­széljen arról a fájdalmas múltról. Hagyjuk azt a jövendőre! De azután, t. ház, ha én abban a korban, melyet én az alkotmány visszaállítása időpontjától számitok, megnézem azokat a nehéz küzdelmeket, amelyeket nekünk végig kellett vívnunk és ha ráemlékezem arra, hogy bizony a rövidebbet majdnem mindig a nemzet húzta, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) akkor, t. ház, ón nem elégedhetem meg azzal, hogy én csupán általánosságban tartott frázisokkal elé­gítsem ki a történetírót. A miért én lelkesedésem egész melegével támogatom gróf Károlyi Mihály különvélemé­nyét, az főleg egy pont körül csúcsosodik ki: A magyar nemzet a hadseregért vívott küzde­lemben — mondjuk így — elbukott; de a jobb jövendőnek egy vigasztaló reménységével. Ugy látszik, most közeledik az az idő, amikor meg fogják érteni: mit jelent az, hogy a magyar anyák gyermekei vérzettek azért, hogy a varsói templom tornyán fennlebegjen a lengyel sas és hirdesse országnak-világnak, hogy feltámadt a lengyel nemzet és Lengyelország, lesz önálló len­gyel hadserege, lesz nemzeti nyelve és lesz nem­zeti dicsősége. Hát, t. uraim, én ebbe a korszakba sehogy sem tudnám paradoxonként beleilleszteni azt, hogy ez a magyar nemzet pedig álljon itt (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) zászlajának megtiprásával, (Ugy van! Ugy van! a szélső­baloldalon.) nyelvének megtagadásával. {Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) minden dicsőségének elhalványitásával. (Elénk helyeslés a szélsöbal­oldalon.) Nem, t. uraim, ilyen igazságtalan nem lehet a történelem és a Gondviselés. Lehet köz­tünk véleményeltérés, ele nekem az a hitem, hogy akkor, mikor a király esküt tesz arra, hogy a magyar alkotmányt megtartja, a meghozott törvényeket maga megtartja és másokkal megtar­tatja, akkor hazafias kötelességet teljesítek, ha én annak a királynak megmondom: »Felséges uram és királyom, a magyar nemzet törvényei között az is benne van, hogy ez a nemzet maga ura a sorsának,« — ugy amint ezt a Tripartitum II. részének IV. czime mondja és amint benne van az 1848:111. t.-czikkben, amelynek, idevonatkozó passzusát csak azért olvasom fel, hogy egy szó se kerüljön ajkamra, ami nem a törvény szava. Ebben ez áll (olvassa): »0 Fel­sége s az ő távollétében a nádor s királyi hely­tartó a végrehajtó hatalmat a törvények értei-

Next

/
Thumbnails
Contents