Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-679

134 679. országos ülés 1916 a bői alkotott bizottságnak főrend legyen az elnöke : ezt nem tartom megengedhetőnek. Méltóztassanak t. képviselőtársaim efelett meditálni. Lehet, hogy nekem megszólás lesz a jutalmam ; de hogy jó szándék vezteett és vezet, midőn nem akarom, hogy ily preczedensek alkottassanak, melyek elhomályositják a magyar közjogot, hogy ebben a közjog és a történelem mellettem tanúskodik : ezt ne vegyék el tőlem, t. ház ezt hagyják meg nekem elégtételnek. S én, t. uraim, ki a történelmet böngészve láttam és látom : hányszor merült fel kinos és rendkivül kellemetlen félreértés kicsinyes dolgok figyelmen kivül hagyásából, én óvakodom attól, hogy bármi tekintetben hajlandó legyek a magyar közjog sarkalatos tételén a legkisebbet is változtatni, hacsak nem a magyar népképviselet javára. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Mielőtt a dolgok meritumára rátérnék, csak azt a tételemet akarom még kiemelni, melyet a Tripartitumra s a magyar alkotmánynak egyéb sarkalatos tételeire alapitok, hogy Magyarországon a szent koronának elmélete mint messze kimagasló, egyedülálló dicsőséges alkotmányé mit jelent. Erre nézve, t. ház, még egy pár szót kell mondanom, mert azután nem lesz szükségem rá, hogy beszédem későbbi fonalán visszatérjek ezekre a kérdésekre. Először is nem szeretem, illetve nem tartom helyesnek, hogy mindig a szent koronáról beszélünk. Nemcsak azért, mert vannak itt Balthazárok, akik mindjárt megbokrosodnak, ha ezt a szót hallják. Más okból van ellene kifogásom. A korona nem szent; mert ugyebár, nem sancta corona, hanem sacra corona. Ez pedig, t. ház, szentséges koronát jelent. Nem jelenti azt szubjektív szentnek, hanem jelenti a magyar alkotmánynak egyik klenódiumát, jelenti a legszentebb ereklyét, a szentséges ereklyét, amely nem egy szubjektív szent, hanem egy hagyomány s a nemzetnek legdrágább ereklyéje és kincse. Utóvégre azonban én ebben hamar kiegyezném az urakkal, mert az én vallásos meggyőződésem a szent ellen sem tiltakozik. De amit azután énnekem itt meg kell állapítanom, az ennek a szentséges koronaelméletnek az a soha senki által kétségbe nem vonható kisugárzó és termékenyítő melege, hogy t. i. a magyar alkotmány sem nem hűbéri alkotmány, sem nem hitbizományi alkotmány. A magyar nemzet nem jobbágya a királynak ; bár ezt az archaikus kifejezést igen sürün találjuk az előbbi levelekben, de közöttünk nincs véleményeltérés az iránt, hogy sem nem voltunk, sem nem vagyunk, sem nem akarunk lenni jobbágyai semmiféle királyi hatalomnak. Ha egyebekben nem eszkomptálnám is azt a kijelentést, hogy legalább az idő multa kifejezések helyett válaszszunk alkalmasabbakat, sokkal szivesebben venném, ha ez a »jobbágyi hódolat« kimaradna és helyette a sokkal méltóságteljesebb »állampolgári hódolat* szerepelne a hitlevélben. izember 16-án, szombaton. Egy kifejezés ellen még különösen is tiltakozom. Nem csrjdálom, ha ilyen hirtelen munkánál hamar a tolla alá szalad valakinek egy kifejezés, amelyet később azután maga is megbán. A »várományos« szó igaz, hogy előfordul más törvényekben is. De ha én a nomeiiklaturára nézve czinozurának azt venném, ami a magyat törvénytárban előfordul, akkor nagyon furcsa eredményre jutnék. Hiszen Rákóczi is hazaárulónak volt törvényben deklarálva. A magyar alkotmány szerint a korona nem fideicjmmissum; ennek folytán nincsenek várományosai, hanem vannak öröklésre hivatott királyi herczegei. Én ezt azért tartom fontosnak, mert a magyar törvényhozás terméből szeretnék egyszer és mindenkorra kiküszöbölni különösen a koronára vonatkozó kitételekben minden olyan kifejezést, ami b'rmi iránybtn magánjogi viszonyra utalna, holott a nemzet és a korona közti összeköttetés a legideálisabb, a legeszményibb, a legtiszteletreméltóbb közj ~>gi viszony és semmi más. Most már elsősorban egy bejelentett nyilatkozattal kell leszámolnom; nyilatkozni akarok a gróf Pejacsevich Tivadar által benyújtott nyilatkozatra. Nagyon nehezen értem a czélzatát ennek a bejelentésnek. Ami a bizottságban történt, miután az nincs publikálva, arról én nem tudok, ennek folytán nem ismerem az összefüggést e nyilatkozat és a bizottságban történtek között. Én tehát ezt a nyilatkozatot a maga abszolút értelmében és jelentőségében vagyok kénytelen méltatni. Csodálátosképen én. aki nagy örömmel győződtem meg arról, hogy a t. ministerelnök ur és a többség a bizottságban a horvát közjogi viszonyokra vonatkozólag a gróf Károlyi Mihály-féle tervezetből magáévá tette az 1867. évi XXX. törvényezikk helyes idézésére vonatkozó álláspontot, mondom, én, aki arra voltam elkészülve, hogy a t. ministerelnök ur álláspontját ebben a pontban a legnagyobb készséggel és örömmel fogom támogatni, most egy furcsa helyzetbe kerültem. Nem értem ezt a nyilatkozatot. Azt mondja a t. képviselő ur, hogy ők nem kivannak mást, mint hogy a nomenklatúra az legyen, ami az 1868. évi XXX. törvényezikkben foglaltatik. Én nem hiszem, hogy a ministerelnök urnak más volna az álláspontja. Ez ellen senkinek sem lehet kifogása. És bár az 1868. évi XXX. törvényezikkben foglalt nomenklatúra halomra döntötte a régi közjognak minden álláspontját, mégis azt hiszem, hogy a magyar nemzet meg akarja tartani azt, amit már egyszer — bármilyen helytelenül is — charta bianca révén elajándékozott. Itt valami félreértésnek kell lappangania. Az 1868. évi XXX. t.-cz. nomenklatúrája benne van az uj tervezetben. Meg van egy helyütt mondva, bár én jobb szeretném, ha más helyen fordulna elő, de benne van a területi épségre vonatkozó passzusnál, hogy : »Horvát-Szlavon-Dalmátországok, amelyek egy és ugyanazon államközösséget képeznek Magyarországgal.* Van itt más terminológia ? Ha nincs, akkor miért panaszkodnak a tisztelt horvát urak ?