Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-660
660. országos ülés 1916 sz< eptember 13-án, szerdán. 89 ban nem részesült. Más részről mind a négy beszélgetés kiterjed a függő kérdések egész mezejére és igen barátságos és a szerződéses viszony ápolását hangsúlyozó formák között foly le. Ennek daczára február 15-én báró Sonnino a tárgyalások eredménytelenségére való utalással összes kijelentéseit visszavonja és kijelenti, hogy a monarchiának, abban az esetben, ha a hadműveleteket átvinné szerb területre, Olaszországgal meg kell a kompenzácziók tárgyára egyeznie. Mikor pedig még kérdés merülhet fel aziránt, hogy ennek a követelésnek valódi értelme mi, akkor február 22-én preczizirozza, hogy ennek az akkordnak, megegyezésnek perfektuálódnia kell, mielőtt hadainkkal szerb területre lépnénk ; az ellenkező eljárást szerződésszegésnek tekintené. Látjuk, hogy báró Sonninónak ezen állásfoglalása az olasz kormánynak a háboTu kitörésekor tett kijelentésével s magatartásával homlokegyenest ellenkezik. Másfelől kérdezem: ha azt látjuk, hogy az olasz kormány magatartása okozott augusztus 28-tól deczember 11-ig, tehát egy több hónapig tartó szünetet, hogy maga báró Sonnino, deczember 11-iki lépése után, teljes egy hónapot várt, mig január 12-én ujabb lépést tesz : akkor valóban nem értem, hogy valaki, ha komolyan akarja a megegyezést, miként hozhatja fel azon tényt, hogy egy nagyon intenzive, barátságosan folytatott eszmecsere egy ujabb hónap alatt eredményre nem vezetett, a tárgyalások megszakítására indokul. A monarchiának ebben a pillanatba Q egyáltalában nem volt még szándéka ujabb szerb offenzívába fogni. A kérdés tehát a mi szempontunkból nem mutatkozott aktuálisnak. Báró Sonnino azonban mihamarabb visszatért rá s érdeklődött márczius 2-án aziránt, hogy fogunk-e valamit csinálni, kilátásba veszszük-e a területi átengedés kérdése alapján való alkudozást ? Es ekkor következett be a monarchia részéről az az elhatározás, hogy az olasz kormánynyal elvi készségünket a területi engedmények alapján való tárgyalásra közöljük. Ez az elhatározás márczius 8-án kelt és az olasz kormánynyal márczius 9-én közöltetett. js«i Most már itt jön a t. képviselő urnak az a vádja, amelyet mai beszédében talán még jobban kiélezett, hogy mi tettünk ugyan engedményeket becsületes szándékkal, de olyan szerencsétlenül, hogy mindig akkor, amikör katonailag rosszul állottunk és mindig a rémületnek, ujabb katonai bajoknak hatása alatt, amikkel tehát kellő eredményt nem érhettünk el. A t. képviselő ur különösen kiemeli, hogy ajánlatainkat egymásután következő gyors javítása szintén ily kedvezőtlen katonai momentumban jelentkezik. Mindenekelőtt én ismételve mélyen sajnálom, hogy a t. képviselő ur ezt a »rémület« szót ma újból aláhúzta. Ha a t. képviselő ur azt mondja, hogy akik felelősek voltak a monarchia ügyeinek viteléért, aggodalmakat tápláltak és ezen aggodalmak hatása alatt cselekedtek, ezzel természetes KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXII, KÖTET. dolgot erősitett volna meg. De méltóztassék megengedni, nem szabad a monarchiát ugy odaállítani, mint hogyha másfél évvel ezelőtt olyan helyzetben lett volna, melyben a rémület hatása alatt kellett cselekednie. (Elénk helyeslés jobbfelől.) És, t. ház, nézzük meg már most a száraz adatok fonalán, — bocsánat, hogy ily unalmas vsgyok (Halljuk/ Halljuk/) — vsjjon a t. képviselő urnak az engedmények tételére vonatkozó kritikája helytáll-e. Nem tudom, a t. képviselő ur szerint márczius 9-ike előtt mikor volt az a kedvező katonai momentum, amelyikben az ajánlatot megtehettük volna. Gondoljon végig a háború eseményein annak kitörésétől fogva : én nem tudom, fog-e találni olyan momentumot, amelyről azt mondhatná : ez volt a kedvező momentum, ebben kellett volna az ajánlatot megtenni. Hiszen ellenkezőleg : előbb jöttek a Lernberg körüli nagy csaták, Galiczia tetemes részének elvesztése, a kivonulás Szerbiából s már tél elején az orosz támadás a Kárpátokban. Hát én nem tudom, hol lett volna az a kedvező momentum, amelyet elmulasztottunk ! (Igaz ! Ugy van ! jobb jelöl.) De nézzük, hogyan ment a dolog tovább. Márczius 9-én tettük meg ajánlatunkat, tehát azt hiszem : igazán rövid idővel azután, hogy a helyzet báró Sonnino merev magatartása folytán kiélesedett. Erre az s jánlatra először egy előzetes választ ksptunk, amelyben ez olasz külügyminister ur teljes titoktartást követel, ami természetes, továbbá 15 napi határidőhöz kötötte a tárgyalásokat és előzetes kijelentésünket kivánta aziránt, hogy azt a területet, amelynek átengedése iránt megegyezünk, nyomban át fogjuk adni. Hogy ez mit jelentett volna egy háború közepén, arról, ugyebár, nincs mit tovább beszélnünk. Mi haladéktalanul felvettük az eszmecsere fonalát ezen előzetes kérdésekre nézve. Nem is tehettünk egyebet. Válaszunk a körülmények által megengedett legnagyobb gyorsasággal ment el és végül arra az eredményre vezetett, miszerint az olasz külügyminister ur, gondolom márczius 21-ikén, beleegyezett abba, hogy az azonnali végrehajtás kérdését, amelyre vonatkozó álláspontját azonban mereven fentartotta, hagyjuk függőben s menjünk bele a területi engedmények konkrét tárgyalásába. Erre ugyebár azt vártuk, hogy Olaszország, amely kér kompenzácziót, maga fogja kivánságát megjelölni. Az olasz külügyminister azonban azt mondta, hogy ő nem tesz ajánlatot, tegyen ajánlatot a monarchia. S erre alig pár nap múlva, márczius 25-ikén kijelenti báró Burián, hogy a legrövidebb idő alatt megteszi konkrét ajánlatát és márczius 28-ikán meg is tette, amennyiben késznek nyilatkozott Tirol olasz lakossággal biró részeinek átengedésére. Hát, t. ház, én azt hiszem, itt természetszerűleg fejlődött a dolog; semmiféle mesterkélt kapcsolat a katonai helyzet s a tárgyalások közt nem volt, hanem ment a tárgyalás azon az utón, melyet 12
