Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-667

406 667. országos ülés 1916 szeptember 27-én, szerdán. lajdon szentségén alapszik, azon a tételen, hogy ami az egyéné, azt semmiféle hatalom tőle el nem veheti. E háború megdöntötte e rendszert, ugy amint megdöntötte a tulajdonjog szentségéről szóló dogmákat. Az előtt azt mondottuk : a közé az, amit én a köznek adok, ellenben a háborúban azt mondj uk : az az egyéné, amit a köz az egyénnek meghagy, tőle el nem rekvirál. Tehát a háború alatt a tulajdonjognak egészen uj fogalma keletkezett, mely szerint az egyénnek önrendelkezési joga bizonyos határok közé szorittatik, az egyéni tulajdon csak annyiban marad meg, amennyiben a köz rá nem teszi a kezét. így megdűl az egyén önrendelkezési joga saját birtoka felett; azonkívül az egyén nem lesz önczél, hanem életét és vagyonát fel kell áldoznia a köznek. Ez az idő rákényszeríti magát az államot bizonyos állam-szoczialisztikus irányra, mert hiszen a makszimálás, a rekvirálás meg a különböző czédulák nem egyebek, mint az állami szoczializrnus előhírnökei. Mikor Váczott voltam az államfogházban, velem együtt szoeziálisták is voltak ott és ezekkel gyakran fejtegettük a szoczializrnus kérdéseit. Én mindig azt az ellenvetést használtam, hogy hiszen az emberek nem fognak majd tudni elszokni a pénztől, sokkal jobban szeretik a pénzt, semhogy odaálljanak munkásnak, tisztán azért, hogy megélhetésüket az állam biztosítsa. A szoeziálisták ezzel szemben azt mondták: már pedig ennek igy kell lennie, a pénzt ki kell küszöbölni, a Zettel-rendszert kell behozni. Akkor nem'hittem, hogy ez olyan hamar meg fog történni, s hogy ilyen czédula-rendszer fogja megdönteni pénzrendszerünket, mert azt hiszem, hogy nem fog bele telni egy esztendő s már minden dologra külön fajtájú czédulát kapunk. így kényszeríti a háború a gazdasági életet államszocziálisztikus irányba. És ezt nem tartom helyesnek, mert hiszen a vége az lehet, hogy majd rekvirálni kell végig a tulajdont is és majd csak azt nem fogják rekvirálni, amit meg nem találhatnak. Ez lesz az a másik véglet, amelybe az államot maga a társadalom hajszolja bele. Mert a társadalom az ő restségével, gyengeségével, idétlenségével lemond az önsegélyről, minden hiba miatt minister után kiabál, minden csekélységért rendeletet kivan s ha azután kiadják azt a rendeletet, csak még nagyobb lesz a zavar. Itt valóságos contradictio in terminis van. Ha a háború még egy-két évig eltart, sőt valószínű, még ennek a végeztével is legalább 10 évig lesz gazdasági harcz, ilyen fából való vaskarikánk lesz, hogy a társadalom mindig rendeletet fog kérni, a kormány rendeletet fog kiadni és végül kölcsönösen meg nem fogják egymást érteni, mert hiszen elvégre is a társadalom a maga panaszaival nem fog kenyeret termelhetni és a rendeletek sem fognak anyagot teremteni. A társadalomban nincs meg az ő erejének tudata, a társadalom rest, tunyán elterpeszkedik és nem igyekszik eléggé arra, hogy valamit kész formában adjon át a társadalomnak, ugy amint pl. megteremtette a maga erejéből azt a Stefánia-egyletet, amelyet mai beszédében gróf Apponyi Albert t. képviselőtársunk említett. Pedig igy kell fejlődni az államban a különböző intézményeknek. A társadalom teremti meg az intézmény csiráját, aztán az állam adja rá jogi palástját és veszi védelmébe. A társadalom, a sajtónak és a divatos jelszavaknak hatása alatt, melyek mindent szocziálista mázzal akarnának bevonni, nem veszi észre, hogy igy tulajdonképen saját egyéniségét tagadja meg és épen a másik végletbe esik, t. i. a liberalizmus elleni akczióba, a szocziálizmusba, a kommunizmusba téved lassankint. T. ház, én gyakran megpendítettem ezt a gondolatot a házban, de az idők teljessége még nem érkezett el, az agyak még nem voltak erre elkészülve. Ugy látom, hogy az egyének még ma sincsenek -a vész, a kereszt súlyának fájdalma által ugy megtörve és megalázva, hogy vérrel, szívvel és keserűséggel igazán komolyan rájönnének a bajok gyökerére. De bár azt tapasztalom, hogy a szivek még nincsenek igy összezúzva, az én szivem igenis átérzi mindezt, mert én átélem és átlátom ezt a helyzetet. Én látom, hogy elérkezett az idők teljessége arra, hogy lelkiismeretbeli kötelességemnek tartsam megmondani azt, ami a szivemen fekszik. És ez a meggyőződésem oly erős, hogy bár e házban már több radikálisnak látszó dolgot ajánlottam, amelyek nagy szeretetemből fakadtak ugyan, de amelyek egyik-másik képviselő ur lelkében azt a gondolatot ébresztették, hogy az a szó talán nem egyezik a mai modoros hazafisággal, mégis elérkezettnek látom az időt, hogy kivegyük fejünket ebből a ködfelhőből is és tiszta realizmussal, minden romantika nélkül nézzük az életet egyenesen azzal a tendencziával, hogy: élni akarunk. És mit használ az egész világ nekünk, ha a hazának a népe pusztul. Tan erre egy közmondás, — bocsánatot kérek, ha idézem, de verzátusabb vagyok azokban a közmondásokban: — Nech psom trawa rastie, ked' barance pokapú. Ez szlovákul van és annyit jelent, hogy nőjjön a kutyának a fű, ha a birkák elpusztulnak. Mit használ az egész világ és a Szent István tornyának az égbe érő csúcsa, ha Európaszerte pusztulni látom az élő embereket. Mert a leghazafiasabb érdek az, hogy az élő ember ne pusztuljon, hanem éljen és hogy az élő ember élhessen, elsősorban kell, hogy ehessen, mert ha nem ehetik, akkor nem élhet. Hiszen az evéshez való jog tulajdonképen magának a primitív életnek első joga és mit használ nekem, ha azt mondják, hogy éljünk, de nem adnak ennem, vagy nincs mit ennem. Akkor az csak frázis, mert kenyér nélkül nincs élet. Hisz a halál nem egyéb, mint a szükségletek fedezésére való képtelenség és ennek következtében a képtelen-