Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-666

372 666. országos ülés 1916 s zeplember 26-án, kedden. sissal vagy anélkül meg tudja szerezni az üzlete részére szükséges petróleumot, czukrot stb., addig ezeket a legfontosabb czikkeket a szövetkezetektől, amelyek a nép boltjai, amelyek tulaj donképeu a fogyasztó érdekét szolgálják, visszatartják. Hiszen a képviselőházat vidékről elárasztották a sürgönyök özönével, melyekben e szövetkezetek kérték az illető képviselőket, hassanak oda, hogy kaphassanak petróleumot, czukrot, lisztet, sót stb. Hát nincsen a kormánynak akkora hatalma, hogy ezeket a nagy kartelleket, ezeket a bankokat, melyek befolyást gyakorolnak az élelmiszerek felosztására, kényszerítse arra, hogy istápolják az altruista alapon álló szövetkezeteket, hogy ezek megkapják a feltétlenül szükséges élelmiczikkeket ? Volt egy szomorú idő, amikor azt hitték, hogy csirájában elfojtják a szövetkezeti gondolatot azáltal, hogy a felekezetieskedés bélyegét nyomják rá. Ma már mindenki beláthatja, hogy a szövetkezetek nagy közszükségletet képeznek, hogy tényleg arra valók, hogy megmentsék a népet az árdrágítók, az áruelrejtők uzsorájától. De nemcsak mi gondolkozunk igy, akiket, bár jogosulatlanul, de mégis lehet azzal vádolni, hogy a pártpolitikai elfogultság szemüvegén keresztül nézzük a kereskedelmi élet e kinövéseit. Méltóztassék megengedni, hogy czitáljam egy elfogulatlan tudósnak, egy nemjjolitikus embernek, dr. Angyal Pálnak szavait, aki gazdasági életünk e jelenségéről a következőket írja: »Az emberi gonoszság és kapzsiság eddig nem ismert módjaival törnek ránk az uzsorások és árfölhajtők, kiknek még kisebb bűnük, hogy mások nyomorúságán százezreket harácsolnak össze. Veszélyességük nézetem szerint főleg abban a kiszámíthatatlan hatásban áll, melyet átkos szereplésük a közvéleményben, a néphangulatban idéz föl.« Ez valóban igy is van. Ha kimegyünk reggel 4 órakor a budapesti vásárcsarnokba és megfigyeljük, hogy milyen vándorláson megy keresztül a falusi néptől behozott áru, a következőket látjuk. Megérkezik az első kocsi, melynek gazdája hajlandó egy kiló paradicsomot 12 krajczárért adni. És akkor ott, a hatósági közegek jelenlétében, kezdik a kofák kapaczitálni: hogy lehet ily szamár, hisz már tegnap 20 krajczár volt, hát ma is ennyit kell érte kérni. Akkor az illető vár egy óra hosszat ós addig nem ad el semmit. Megérkezik azután a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik kocsi. Ezek már 15 krajczárt kérnek; a következő kocsinál 18 krajczár az ára a paradicsomnak és mire az egész kocsisor ott van, felszökött az ára 12 krajczárról 26 krajczárra. Maguk a kofák Hezitálták fel. Nem vették meg ők maguk, de minthogy készleteik voltak az előző napokról, kényszeritették a termelőket, hogy emeljék az árakat. Hát ez ellen nincs hatalom? Nem akarok senkit meggyanúsítani; isten ments, hogy egyéneket tegyek felelőssé. De veszélyesnek tartom, hogy ott a vásárcsarnokban ugyanazon kofáknak és kereskedőknek ellenőrzésével évtizedeken át ugyanaz az ember van megbízva. T. ház! Szerény, egyszerű, éhbérrel fizetett tisztviselők és alantas közegek, rendőrök, altisztek és más szegény emberek, akik ki vannak téve mindenféle kísértésnek, hogyan legyenek képesek ezt az uzsorát megfékezni, mikor nagyon jól tudjuk, hogy azok a kofák, akik igy járnak el, és azok a közegek, a kik ellenőrzik őket, száz és százféle családi összeköttetésben vannak egymással. Minthogy ezek egész társadalmi életüket reggeltől, kora hajnaltól estig együtt élik le, családjaik összeházasodnak, ugy hogy ellenőrzők és eladók egy klikket képeznek. Itt ennélfogva csak radikális belenyúlással, radikális eszközökkel lehet segíteni, és csak akkor lehet valami sikert elérni, ha ad hoc, a háború idejére az ellenőrzést oly emberekre bizzuk, akik ebben a munkában nem vettek részt. Ugyancsak itt van egy semmi esetre sem agrárius, hanem inkább financziális érdekeltségből való írónak, Censornak a munkája, aki a különböző elsőrangú életszükséglet], czikkek áremelkedéséről a következő statisztikát állította össze, amely az én statisztikám szerint a valóságnak és a tényeknek nem felel ugyan meg, mert számai messze mögötte maradnak a valóságnak, amint azt a t. ház minden egyes tagja azonnal látni fogja. (Halljuk! Halljuk!) Az elsőrangú élelmiczikkeknél elért közvetítő haszon nagyságáról ír és azt mondja, hogy a budapesti piaezon a közvetítő haszon a babnál 175%, a szárazborsónál 135 °/o, a hajasborsónál 110%, a lencsénél 250 %, a rizsnél 130 %, a hagymánál 85 °/o, a káposztánál 75 %, a paradicsomnál 195%, a burgonyánál 135%, az árpadaránál 100 %, a szapannál 146 %. Szóval az derül ki, hogy ezen fontos czikkeknél a közvetítő kereskedő haszna 75—250 % közt váltakozik. Hogy jut a termelő ahhoz, hogy amit ő elad, azon az, aki talán egy óra, vagy másfél óra múlva tovább ad rajta, ilyen horribilis hasznot szerezzen? 0, a termelő viseli az időjárás minden rizikóját, verejtékezve dolgozik, az ő földje hozza a termést és ő egy minimumot kap, az pedig, aki tovább adja és kereskedik vele, órák, sőt perczek alatt 75—250%-ot kap? Ez nagy igazságtalanság, ennek nem szabad igy lennie. És véleményem és erkölcsi felfogásom szerint, — méltóztassék megengedni, talán nem szerénytelenség — nekünk is át kellene térnünk arra a szisztémára, hogy legitim, tisztességes haszonnak nem tartunk az élelmiszerkereskedésnél semmiféle hasznot, amely a 20%-ot meghaladja, mert ami azonfelül van, az uzsoráskodás, sápolás, többi embertársaink megkárosítása. Pl. a szénre nézve ugyanaz az iró, öensor kimutatta, hogy a termelési, előállítási ár és a budapesti értékesítési ár közt nem a mai, hanem