Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-666
362 666. országos ülés 1916 (Szünet után. Elnök: Az ülést újból megnyitom. Jaczkó Pál képviselő urat illeti folytatólagosan a szó. Jaczkó Pál: T. ház! Már délelőtti felszólalásom során, Grátz t. képviselőtársam beszédének hatása alatt, behatóan foglalkoztam az élelmezés kérdésével s az e téren nyilvánuló nehézségekkel. Most legyen szabad még kitérnem arra a kellemetlen tapasztalatra, mely elsősorban minket budapestieket érint, az itteni piaczi viszonyok tekintetében. Köztudomású, hogy az elárusitás terén ma már oly visszaéléseket követ el, oly tűrhetetlen magatartást tanusit az eladó, hogy a fogyasztóközönség teljesen ki van szolgáltatva az ő szekatúrájuknak, szeszélyeiknek, melyekkel szemben nem tud magán segíteni. Már délelőtt érintettem a vidéki kis krájzlerosoknak azt a visszaélését, hogy a vevőre más árut is rátukmálnak, mint aminőre annak szüksége van. Ez megvan a budapesti piacon is. Ha a mindennapi megélhetésre szükséges burgonyát akar valaki vásárolni, kényszeritik, hogy ha pl. az eladónak sokkal több hagymája van, mint amennyi a keresletnek megfelelne, vegyen ugyanannyi hagymát, mint krumplit. Pedig igazán felesleges magyarázni, hogy mennyivel kevesebb hagymát fogyaszt egy rendes háztartás, mint krumplit. Máskor, ha valaki vajat kér, ráoktrojálnak tojást is, vagy fordítva. Es itt le kell szegeznem azt a tényt, hogy efféle kereskedői élelmességet nemcsak a kiskereskedőknél tapasztalunk, hanem a mulf. év tavaszán ugyanezt tapasztaltuk a főváros elárusító bódéiban is. Ezt annak idején szóvá tettem a főváros élelmezési tanácsnokánál, aki ezt bizonyos kételylyel fogadta. De kénytelen vagyok ismét megerősíteni ez állításomat, mert tény, hogy amikor ott tojást kértek, azzal a feltétellel adtak, ha egyszersmind vajat is vásárolnak. Ez nem erkölcsös eljárás és nem is vezethet arra, hogy a drágaság csökkenjen, mert hiszen ha oly árut oktrojálunk a fogyasztóra, amelyre annak szüksége nincs, ez annak az éléstárában fog elromlani és igy is fokozza a szükséget. Az államkincstár egyedárusági helyein, a dohánytőzsdékben is tapasztalunk ilyest. Eltekintve attól a mizériától, hogy a fényűzési ezikként szereplő dohány, szivar, czigaretta soha sincs rendelkezésére a fogyasztónak, ha véletlenül mégis kap a vevő, a tőzsdés kinál mindenféle látképes levelezőlapot, tintát, sorsjegyet és egyéb áruczikket, s végül a helyett hogy a visszajáró aprópénzt kiadná, ad a helyett pl. gyufát. Mindennapos dolog, hogy az öt fillérest egy pakli gyufában adja vissza. Ezt nem mint kuriózumot akartam szóvá tenni, hanem jellemzéséül annak a helyzetnek, mely mesterségesen fokozza a drágaságot. Mert hisz ismétlem, minden áru, mely igaz szükséglet nélkül vonatik ki a forgalomból, másnál, akinek arra szüksége szeptember 26-án, kedden. van, hiányt jelenthet. A dohánytőzsdében és általában minden üzletben azzal védekeznek, hogy ez az áruoktrojálás csak a váltópénz hiányára vezethető vissza. Valóban szinte érthetetlen, hogy az aprópénz mennyire kijött a forgalomból. Tudjuk, hogy ez is csak fokozza a drágaságot. Mert hisz az az eladó, ha nincs aprópénze, vagy ha van is, él azzal az ürügygyei, hogy nincs neki: egyszerűen emeli az árat, felfelé kerekítve ki az összeget s annyival drágábban adja az árut, amennyi aprópénzt kellene kiadnia. Ez különösen a fillóregységre vonatkozik, mert ezeknél az mindig azt jelenti, hogy az árat fölfelé ^kikerekítik. Ez az egész vonalon észlelhető. Én végre is nem vagyok hivatva arra, hogy a t. kormánynak e tekintetben tanácsokat adjak, de én, aki tudom, hogy a váltópénz végeredményében nem egyéb, mint a forgalomban szükséges eszköz és aki tudom, hogy annak belértéke, ha talán a laikus szemében óriási nagy is lehet, inkább csak a törvényen alapul: szinte önkéntelenül azt a tanácsot adhatnám a t. kormánynak, hogy ha kivonják a forgalomból az aprópénzt, méltóztassék gondoskodni arról, hogy még nagyobb mennyiségben veressék azután és azután valószínűleg legalább is azt fogjuk elérni, hogy azt többé senki sem fogja gyűjteni. Részemről azt hiszem, hogy összes nyomorúságunknak és drágaságunknak elsősorban ez a gyűjtési szenvedély az oka. Mindenki bizalmatlankodik a Haditerménynyel szemben, tehát igyekszik árut beszerezni. Mindenki bizalmatlankodott, hogy vájjon meglesz-e teljes értéke a pénzünknek és igyekezett azon hiszemben, hogy az a korona tényleg egy koronát ér meg mindenütt, ezüstpénzt vagy nikkelpénzt gyűjteni, végre a két filléres rezeket kezdték gyűjteni és ma már eljutottunk odáig, hogy — nem a száz koronásokról akarok beszélni, mert száz koronásokat ma már csak bankok váltanak, hanem •— egy tiz koronásból, 20 koronásból, sőt ha nagyon kicsiny az összeg, a két koronásokból sem hajlandók az elárusítók visszaadni. Mindezek olyan kellemetlen kihatású tények, amelyek elől nem zárkózhatunk el és azért mondom, hogy az a gyűjtési szenvedély a főoka minden bajnak, mert ugyanerre vezetendő vissza az, hogy gabonában, lisztben, zsírban vagy nem tudom milyen veteményben is hiány mutatkozik. Ez mind azért van, mert ma, ha valakinek módjában van, akkor már raktárt gyűjt össze. Azt hiszem, hogyha manapság végigmegyünk Budapest éléskamráin, megállapítjuk, hogy azelőtt évtizedeken keresztül sohasem volt egy budapesti spájz annyira felszerelve, mint ma. Ennek kihatásai természetesen hiány formájában fognak jelentkezni és ezt csak egy dologgal lehet eliminálni, azzal, ha gondoskodunk arról, hogy mindig a szükség mérvéhez képest álljon annak a fogyasztónak az áru rendelkezésére.
