Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-658

28 658. országos ülés 1916 szeptember 7-én, csütörtökön. hogy a javaslatban kétségtelenül nagy skálákkal dolgozik a minister ur, ezeknek a hatását azonban lerontják az adómentességek czimén tett kivételek. Kétségtelen, hogy a régi törvényben sokkal több volt az adómentesség és abból meglehetős nagy seriest vesz ki a pénziigyminister ur. Itt különben kénytelen vagyok reflektálni az előttem szóló gróf Batthyány Tivadar t. képviselőtársamnak arra a felhozott kérdésére, vájjon lehetséges-e az adómentes papírokat adó alá vonni; azokat a papirosokat, amelyek kibocsátásakor megállapittatott, hogy azok jövedelmét adó nem fogja terhelni. Előttem szóló t. képviselőtársam is ugy állitotta fel a kérdést, hogy nagyon nagy dolognak kell beállani, hogy a törvényhozó testület ezen az adómentességre vonatkozó igéretét megszegje. Azonban kétségtelen, t. ház, hogy ezek az idők elérkeztek. Meg vagyok győződve, a pénzügyminister ur sem nyúlt volna ehhez, ha nagy szükség nem volna rá. Mert hiszen nagyon jól tudom, hogy Francziaországban négy kabinetet emésztet meg az a kérdés, hogy a franczia járadék adómentességét meg akarták szüntetni. '(Halljuk! Halljuk!) Kétségtelen, hogy nálunk is az a nagyhatalom, amelyet én valamikor a gélemhez hasonlítottam, törekedett volna ezen intencziót megakasztani. Ma azonban ott vagyunk, hogy azt hiszem, nagyobb kérdés, nagyobb krizis nem jöhet már, mint ez a világháború, amikor végre is félre kell tennünk minden géne-t és kedvezést s^ onnan venni a pénzt, ahonnan lehet. Én tehát elismeréssel fogadom, hogy igenis meg kell adóztatni az adómentesnek statuált papirokat. Már most az a kérdés, vájjon azok az adómentességek és kivételek, amelyeket konczedál a pénzügyminister ur, mind olyanok-e, amelyek tényleg megilletik a valóságos állami nemzeti érdek szolgálatában álló tőkét? Én azt hiszem, hogy nem. Csupán a 2. §. 3. a) pontjában foglalt kivételt említem meg, mely szerint (olvassa) : »a vállalat saját tulajdonát képező s a vállalat tárczájában tartott, az állam, törvényhatóságok, társulatok, valamint a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok által kibocsátott, valamely belföldi tőzsdén jegyzett kölcsönkötvények (pénztárjegyek és záloglevelek is) ama részének kamatjövedelme, amely része meghaladja az illető vállalatnál elhelyezett betétek 20%-át, amely része azonban a törvényes rendelkezések értelmében tartandó biztosítóalapokban lévő ily értékpapírok be nem számithatók.« Felvetem, t. ház, azt a kérdést: kinek érdekében áll és mit jelent ez a kedvezmény? Tulajdonképen nem tudom megérteni, miért volt szükség erre a kedvezményre? Kis pénzintézeteknél abszolúte nem fogunk nyomára akadni, azoknak abszolúte nem fog javukra válni ez a kedvezmény. Kétségtelenül csak a legnagyobb és a nagy középintézetek fognak ebből hasznot húzni. S most igazán azt kérdem: miért mindig a legnagyobb és az erős pénzintézetek kapják a kedvezményt ? Hiszen ezek anélkül is meg tudnak élni. És ha a t. pénzügyminister ur egész helyesen belátja, hogy az az adóskäla, amely degresszive ment a nagy pénzintézeteknél, nem helyes és nem igazságos, hogy t. i. a legnagyobb intézet a legkisebb adót fizesse, — megint nem tudom belátni, hogy az a kivétel, amelyet most speczialiter méltóztatik megadni, miért jut megint csak a nagy és középnagy intézeteknek ? Én hajlandó volnék oly kedvezményt konczedálni. amely minden intézetet egyenlőn, sőt megfordítanám : a kisebb intézetet jobban segíti, mint a nagyot. Mert hiszen a nagy intézet jobban elbírja a terhet. És mert a bankoknál is érvényesülni kell bizonyos szocziális felfogásnak, hogy a gyengébb jobban szorul támogatásra és jobban megérdemli azt, mint az erősebb. De nem tudom megérteni, miért keresik ki épen a legnagyobb, legerősebb intézetet, hogy azt külön kedvezményhez juttassák. És ezeket az aggályokat nem látom eloszlatva. Bizonyos eredményt igaz, látok s hajlandó vagyok a törvényjavaslatot elfogadni és megszavazni, mert nagy lépés a múlthoz képest. Az első lépés, de remélem, nem lesz az utolsó. És talán hibáit is, vagy amit annak látok, hajlandó vagyok elfogadni és konczedálni, ha ez az első kísérlet nagyon rövid idő múlva, amint remélem, korrekturát kap és pedig olyan korrekturát, hogy abból az államnak több haszna lesz, mint az a csekély 35 millió, anélkül, hogy a nagy pénzintézetek erejükben megroppannának. Felvetem itt még azt a kérdést: miért nem méltóztatik a törvényjavaslatba felvenni azt, hogy a pénzintézetek rezsije ne mindig és ne egészen az adóköteles jövedelemből fedeztessék. Eddig ugy tettek a pénzintézetek, hogy az egész rezsit az adóköteles jövedelem terhére rótták s az adómentes jövedelmet a rezsi abszolúte nem terhelte. Én meg vagyok győződve, hogy midőn ezt a kivételt a törvényhozás megadta az intézeteknek, nem gondolt arra, hogy minél nagyobb a tőke, annál éhesebb, — minél nagyobb az intézet, annál ügyesebben fogják ezt kihasználni és a teljes rezsit az adóköteles jövedelemre hárítani. Méltóztassék itt legalább azon igazságot helyreállítani, hogy amily arányban áll az adóköteles jövedelem az adómentes jövedelemhez, ez az arány érvényesüljön. És ne méltóztassék gondolni, hogy ez nehéz dolog. Mert nem kell szeparálni : egészen nyugodtan lehet venni, hogy a bruttó adómentes és a bruttó adóköteles jövedelem arányában osztassák meg a rezsi. (Helyeslés.) Én azt hiszem, t. ház, hogy már ezzel egy lépéssel közelebb jönnénk az igazsághoz és talán — nem tudom — egy pár millió vagy százezer koronával mindenesetre többet fogna a kincstár