Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-665

Sl8 G6ä. országos útés 191Ő szeptember 2l-én, csütöriokŐn. és tőszomszédságában, amely lehetővé tette volna, hogy Romániára nyomást gyakoroljunk és őt eltereljük az entente útjáról. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Azt hiszem, hogy ez katonailag sem járt volna semmi veszelylyel. Hiszen ezek a katonák ott, a keleti fronton nem várták volna, mint a tisztelt rninisterelnök ur mondja, puskával a láb mellett ez eseményeket. Ezek résztvettek volna a nagy döntésben, de a nagy döntés ott történt volna, ahol a román veszedelmet elháríthattuk volna. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Itt van Bulgária példája. Eadoszlavov bolgár ministerelnöknek a Pester Lloyd hasábjain megjelent nyilatkozatában azt mondja, hogy ő tudta a veszélyt. Azt mondja, hogy a bolgár követ régóta azt jelenti, hogy már háborúban is vagyunk és hogy ennek folytán ők az ellenrendszabályokat mind megcsinálták tekintet nélkül Romániára. Nekünk is igy kellett volna tenni. Hogy milyen mértékű eszközök álltak rendelkezésünkre, azt nem tudom megitélni. De hogy semmit sem csináltunk, sem abban az irányban, hogy ellenálljunk, sem abban az irányban, hogy ha ellenállni nem tudunk, akkor evakuáljunk: ez örök hibája a vezető tényezőknek. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) Azután Bulgáriára vonatkozólag is van pár megjegyzésem. A t. rninisterelnök ur a kormány ]3olitikájának védelmére elsősorban Bulgáriára hivatkozik és azt mondja, hogy Bulgária szövetségét szerezték meg. Tény az, hogy Bulgária szövetsége rendkívül becses. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) Én mindjárt legelső felszólalásomban is rámutattam arra, hogy számitok rá, — most már ez a számítás be is vált — hogy Románia ellenünk való állásfoglalása következtében Bulgária olyan hadserege szabadul fel, amely hosszú ideig nem volt aktivitásban és hogy ettől a hadseregtől döntő segélyt várhatunk. Ez bekövetkezett. Az első győzelmeket már ki is vivták derék szövetségeseink. (Éljenzés.) De a kormány érdeme e tekintetben nem hiszem, hogy túlságosan nagy volna. Rámutatok először ennek az egész bolgár barátságnak a fejlődésére. Ez nem egy momentán dij)lomácziai eredmény volt, hanem a két állam érdekazonosságából eredett, amelynek megvan a maga nagy tradicziója. Szterényi t. barátom azt mondta, hogy atyám külügyministersége alatt történtek azok a lépések, amelyek a barátságot megalapozták. Ez tévedés. Nem az atyám külügyministersége alatt történtek, de igenis vindikálom neki azt az érdemet, hogy ő már 1885-ben, mikor Keletrumélia egyesittetett Bulgáriával, akkor ő, szemben az akkori kormánjmyal, a Kálnoky politikajával és szövetkezve gróf Apponyi t. barátommal és Szilágyi Dezsővel, sürgette azt, hogy a monarchia ismerje el ez uniót. Ez volt az első lépés. Jött aztán az orosz erőszak, a Kaulbarskorszak; beavatkoztak Bulgária belső életébe. Ekkor megint atyám vette kezébe az inicziativát és ebben találkozott a t. rninisterelnök ur atyjával, az akkori ministerelnökkel, ki egy interpeljáczióra adott válaszában kijelentette, hogy a monarchia nem fogja eltűrni, hogy Bulgária belügyeibe beavatkozzanak. Ez a két indítvány alapozta meg a szövetséget. Azóta is megvolt az az érzés Bulgáriában és bennünk, hogy érdekeink megkövetelik a szoros, állandó együttműködést. Szükségessé, elkerülhetetlenné tette a szövetséget az is, hogy Szerbia közös ellenségünkké vált: Maczedónia meghódítása által fenyegette Bulgária létérdekeit, a mi tartományainkra is áhítozott. Amint az események mutatják. Romániában is ott volt oly közös ellenség, mely leskelődött ép ugy a mi területünkre, mint Bulgáriáéra. És amit előkészitett a tradiczió, az érdek, annak megvalósításában segédkeze volt az külügyministernek egy igen derék és igen arravaló diplomatában, Tarnowskyban és segítségére volt gróf Pallavicini, a konstantinápolyi nagykövet, aki szintén egjdke azoknak a kevés diplomatáinknak, akik sikereket tudnak felmutatni. Nem akarok bővebben ebbe belemenni, mert talán ártanék az ügynek, de a t. rninisterelnök urnak hajlandó vagyok megmondani, mit értek ezalatt. A t. rninisterelnök ur úgyis tudja talán, mire czélzok. Igenis, okom van azt hinni, hogy e szövetség megkötésénél az utolsó lépéseknél más tényezőnek, a német diplomácziának nagyobb az érdeme, mint a külügy minister urnak. A külügyek tekintetében az az aggályom van, hogy ha e vezetés fenmarad, akkor a béke előkészítése és megkötése tekintetében elmulasztjuk a kellő perczet és hogy nem leszünk abban a helyzetben, hogy akkor érdekeinket megfelelő sulylyal képviseljük. (Elénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Semmiképen sem értek egyet Lovászy t. barátommal, aki azt mondta : nekünk Erdélyből ki kell dobnunk a románokat, aztán békét kötnünk. Ez lehetetlen : nekünk van még sok más nagy kötelességünk. (Ugy van ! bal- és jobbfelől.) Nekünk szövetségeseinkkel együtt ki kell tartanunk mindaddig, míg összes létérdekeinket nem biztosítottuk. E létérdekek között van Románia kidobása és megbüntetése is, mert enélkül nem értünk czélt, de ezenkívül is vannak más kötelességeink saját érdekeink védelmében. Oly békét kell teremtenünk mely létérdekeinket megóvja. De mindazok a hibák, melyek a múltban elkövettettek, melyekre most nem terjeszkedem ki tovább s az a teljes passzivitás, melyet a külügyrninister ur egész diplomácziájával ebben a kérdésben tanúsított is, bennem azt az aggodalmat ébreszti, hogyha egyszer kínálkozik a kellő alkalom, el fogjuk mulasztani és ha itt lesz a kellő idő, nem fogjuk tudni érdekeinket kellően képviselni. (Ugy van ! balfelől.) Még egy kérdésről kívánok nyilatkozni: a hadvezetőség kérdéséről. Nem térek vissza mindazokra, miket a ház ez oldaláról a hadvezetőség ellen felhoztak. Egyáltalában tartózkodom minden bírálattól. Csak azt mondom, — s ez arra vonatkozik, amit Károlyi Mihály t. barátom tegnapi interpellácziójában felhozott — hogy szerintem az eddigi hadvezetés egyik hibája az volt, hogy nem tudtuk biztosítani a különböző összeműködő