Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-664

252 664. országos ülés 1916 szeptember 20-án, szerdán. gát, akik odakünn rekedtek, pedig ezek megérdemük, ezek épen olyan hősök, mint akár azok, akik mankón járnak, akár azok, akik ott vannak a lövészárokban, mert azok megtették a maguk kötelességét, bátran viselkedtek és önhibájukon kívül kerültek erre a sorsra, (ügy van ! ügy van ! a balés a szélsőbaloldalon.) Németország a maga foglyainak ügyét erélylyel rendezte, megrendszabályozta. Ma már Svájcz, ez a szimpatikus kis ország, ez az oázis ebben a nagy világpusztulásban, lerakodó helye a különböző államok azon foglyainak, akiket orvosi vizsgálat katonai szolgálatra alkalmatlannak talált és akiket a harezoló felek közt lassan lassan felébredő humanizmus kezd már odadirigálni. 15.000 ember már ott van. Vájjon történt-e a magyar kormány részéről valamelyes intézkedés arra, hogy az ellenséges külföldön rekedt internált] ainkból kiválaszszák azokat, akik a klimát nem bírják és akik egészségileg sínylődnek, hogy elkerülhessenek oda Svájczba, abba a Svájczba, amely lelikvidálja ezt a borzasztó véres világforgalmat ? Aki Svájczon keresztülmegy, kikerülvén az ellenséges országból, látja ezeken a rettenetes szomorú vonatokon, mint cserélik ki ezrével az őrülteket, a tuberkulo- tikusokat, a bénákat, akik megérkeznek abba a hegyes kis országba, amely világtörténelmi misz szióját teljesíti ezekben a véresen nehéz órákbanMindenütt ott van a szimpatikus Vöröskereszt, a tízezrével ott álló tömeg, a zsoltárokat éneklő svájezi nő, a német követ a maga Liebesgabeivel, de sehol egy magyar megnyilatkozás. Ezek nem keltenek szimpátáit a hazatérőben, nem öntenek erőt és bátorságot abba, aki kénytelen volt fogságban elsenyvedni. Végigszáguld hetenként az a vonat Svájczon, hogy újra megláthassák a honi földet. Én örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy itt a magyar képviselőházban legmélyebb köszönetünket fejezzem ki azzal az országgal szemben, amely odaállott most, mint az emberiség nagy humanizmusának ekszpoziturája, hogy lebonyolítsa ezt a véTes, ezt a borzasztó forgalmat. Svájcz csak az emberiség hálájára érdemes azért, amit ezekben a nehéz napokban tesz. (Általános élénk helyeslés és éljenzés.) Még mindig itt az ideje annak, hogy intézményekkel, a szervezés nagy munkájával igyekezzünk ezeken a dolgokon javítani. A legnagyobb kontingense a visszatérő embereknek lesznek azok a százezrek, akik a fogságokból fognak jönni. Ezek után egy másik, nem kevésbbé nagy hibájára térek át a külügyi kormánynak. A háború megüzenése pillanatában csak Amerikában volt még nagyobb a magyarság között a háborús hangulat, mint lehetett itt abban a pillanatban, amidőn a hadüzenet megtörtént. Az amerikai nagykövetség a newyorki konzulátus elküldte a maga behívóit ; Kanadából, Pennsylvaniából, Ohióból, az északamerikai Egyesült-Államok legszélsőbb területéről felpakkolódzott a magyar, eladta kis holmiját és eljött Newyorkba, mert a lapok tele voltak azzal, hogy szabad az ut az ó-hazába, menjünk megmenteni az öreg country-t, az öreg Magyarországot. Ott állottunk'a Batterie-place-en, ahol 10.000 ember várta a konzulátus utasítását, kezében a behívóval, kalapján virággal és nemzetiszínű szalaggal. Megható jelenet volt látni, hogy idegenbe elkerült véreinknél hogyan nem váhk a vér vizzé és hogyan igyekeznek együtt haladni az ország nagy nemzetmegváltó utján. Ezzel szemben ott állott egy kapkodó konzulátus, amely nem tudott tanácsot adni, amely behívta őket, de természetszerűleg nem gondoskodhatott arról, hogy átszállítsa őket, mert a tenger nem volt szabad. Napokig, hetekig ott álltak és vártak utasítást és amikor a kis pénzük elfogyott, a magyar társadalom adta össze a költségeket, hogy visszamehessenek Pennsylvania bányáiba tovább dolgozni és nem a konzulátus segített rajtuk. Ott voltam, amikor 300 magyar egy Cunardhajóra felkapaszkodott és mikor a Cunard-hajó megváltoztatta útirányát és nem Fiume, hanem. Liwerpool felé akart menni, zendülés ütött ki a hajón, mire a hajó a hobokeni kikötőbe vitte a 300 magyart. Minden pénz nélkül álltak ott, nem tudtak egy lépést tovább menni, de nem a nagykövet, nem künnlévő képviseletünk, hanem a magyar társadalom adta össze filléreit, hogy azok az emberek, akik hazájukba kívántak elmenni és küzdeni, újból visszakerülhessenek munkájukhoz. Ott van a magam példája, aki felmenvén a konzulátushoz, tanácsot kértem a konzultól és az egész hivataltól, vájjon egész biztonsággal mehetünk-e el erre a nagy útra. A 99% valószínűség megvan, volt a válasz. Erre nem kellett-e mindenkinek magára vállalni ezt a kis riszket, ezt a kis ehance-ot és elindulni ? Es mi történt % Kz történt, hogy a már elindult Potsdam nevű neutrális hajóra felkapaszkodott annyi magyar, amennyi csak a hajóra fért. A fűtőházakban is ki voltak adva a helyek, a fedélzet is tele volt s a hajó elindult. Tiz nap múlt el, de semmi hir nem jött a Potsdam-hajóról. A tizenegyedik napon éjjel kellett, hogy egy másik holland— amerikai hajó újból elinduljon, szintén becsületes jó magyar ember-rakománynyal tele. Az egész nap azzal telt el, hogy kérdezősködtünk, vájjon a tiz napj>al előbb elindult Potsdam-hajó tényleg beérkezett-e Rotterdamba, tényleg beérkezett-e a semleges kikötőbe. Semmi hir. Éjjel 12 órakor indult el a mi hajónk 1500 magyarral, akik haza akartak jönni és másnap reggel a newyorki lapok tele voltak azzal, hogy a Potsdamot az angolok elfogták, az összes magyarokat internálták és azok fogságban vannak. S tehetetlenül ültünk azon a hajón, amely hajó arra volt kárhoztatva, hogy nem menekülhetünk a biztos fogságból. Egy ágyúlövés vaktöltéssel a La-Manche-csatornán elég volt ahhoz, hogy egy franczia pánczélos elfogjon 1500 harezrakész embert és ott tartsa őket fogságban. Ennek