Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-663
232 663. országos ülés 1916 a »megfelelő« szót. Én azt az urat, aki ott van, nagyrabecsülöm, nagyon nobilis, kedves, előkelő úriember, de, bocsánatot kérek, egy levizsgázott diplomata, aki gróf Berchtoldnak volt utóda Pétervárott és tudjuk, hogy egy rettenetes diplomácziai baklövés miatt kellett távoznia a pétervári nagykövetségről. Azóta tudtommal tényleges diplomácziai szolgálatot nem is teljesített, mikor pedig kiütött a háború, odateszik a főhadiszállásra a külügyminister képviselője gyanánt. Hogy mi a következménye annak, ha a két vezetőség nemcsak együtt nem dolgozik, de egymással ujjat huz, erre vonatkozólag azt mondom — adja Isten, hogy rossz próféta legyek — hogyha rosszul mennek a dolgok a jövőben, annak ez lesz az oka. 1914 augusztus eleje óta mindenki, aki Eomániában megfordult, lett légyen újságíró, üzletember, politikus, magánember, turista, látta, hogy ott féktelen agitáczió folyik a monarchia és különösen Magyarország ellen. Maga a külügyminister is utal arra, hogy 35 évig volt balkán diplomata, ismeri a románokat. Mindenki ismerte azt a magatartást, amelyet Eománia a háború alatt velünk szemben tanúsított. Nyílt titok, nem árulok el semmit, ha elmondom, hogy milyen zsarolás folyt Románia részéről, tudja mindenki, hogy sok millió aranyat tettek ki azok az összegek, amelyekkel a kiabáló éhes szájakat és az üres zsebeket tömték. Csak mesterségesen tudták fentartani a Romániával való békét, tudjuk mindnyájan, hogy szemérmetlen és szemtelen követelésekkel álltak elő Erdélyt illetőleg. Romániát mindenki mint veszedelmes, megbízhatatlan szomszédot ismerte. Elsősorban magyar érdek volt az, hogy ezt szem előtt tartsuk, de Ausztriának is és a szövetségeseknek is érdeke volt. Nagyon természetes tehát, hogy Magyarországon mindenki leste az alkalmas pillanatot, amelyben Romániával le lehet számolni. Ez az alkalmas pillanat 1915 őszén megvolt. (Ugy van! balfelöl.) Nemcsak én konstatálom ezt, de a ministerelnök ur sem fogja kétségbe vonni, hogy egyik szövetségesünk is sürgetőleg konstatálta. Milyen volt akkor a hadi helyzet? Kitűnő volt. Szerbia és Montenegró le volt verve, Olaszországgal szemben az Isonzón ott állott Boroevics nagyszerű hadserege, mint egy érczfal, ott voltak a tiroli csapatok, amelyek biztosítékot nyújtottak arra, hogy az olasz nem törhet át, Anglia akkor szervezte haderejét, municzióhiánynyal küzdött ós ott volt a hatalmas Oroszország, amely akkor pillanatnyilag le volt verve, annyira meg volt gyengítve, hogy minden erejét csak hadseregének újjászervezésére és municzió beszerzésére fordíthatta. Azt kérdezem én a t. ház minden egyes tagjától pártkülönbség nélkül, hogy minden, az öt érzékkel megáldott ember nem azt várta-e, hogy ezt a kedvező alkalmat fogja a monarchia felhasználni szeptember 19-én, kedden. arra, hogy ultimátumot küld Romániának, bevonul csapataival és lefegyverzi ezt a megbízhatatlan társaságot? (Ugy van! balfétöl.) De ehelyett mi történt? Annak ellenére, hogy az entente lapjai világgá kürtölték, hogy az orosz hadsereg reorganizálva van, megvárták, amig municzióval látta el magát és uj csapatokkal jelent meg a harcztéren. Ugyanekkor elvonták csapatainkat az orosz frontról, elvitték Olaszországba és a tiroli alpok szikláinak fejjel mentek neki. Azt kérdem én, hol volt a ministerelnök ur, amikor a magyar érdekek érvényesítéséről volt szó ? Imminens magyar érdek volt Romániát megtámadni és talán épen ez volt az egyik ok, hogy ez meg nem történt. Én felteszem a ministerelnök úrról, hogy igyekezett latba vetni befolyását, tudom, hogy más esetekben igyekezett a ministerelnök ur latba vetni befolyását, de azt is tudom,, hogy a legtöbb esetben hiába tette. Erre vonatkozólag nem nyilatkozom részletesen, mert Rakovszky barátom behatóan tárgyalta ezt a kérdést. Én ezzel kapcsolatban egy kérdést akarok intézni a t. ministerelnök úrhoz és kezdem azzal a kijelentéssel, hogy ha a ministerelnök ur az ő szavának és követelésének nem tudott érvényt szerezni, ez elsősorban bizonyítja azt, hogy itt bosszulja meg magát az az erőszak, amelyet a képviselőházzal szemben elkövetett, (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon) mert ha a ministerelnök ur bárki előtt a világon, amikor neki követelése van, egy erős magyar parlamentre és különösen erős ellenzékre tud hivatkozni, (Igás! Ugy van! a bal- és a szélsőhalóidalon) akkor egészen más hatással léphet fel, nem utasíthatják cl olyan könnyen, de a ministerelnök ur oktrojált házszabályaival ezt a képviselőházat legyengítette, palotaőreivel, rendőrségével . . . Polónyi Géza : Megbecstelenitette ! Szmrecsányi György: Presztízsét, tekintélyét teljesen tönkretette. (Igaz! Ugy van! a balés szélsőbaloldalon. Zaj a jobboldalon). Hogy lehet ezen mosolyogni? Andrics Tivadar: Nem mosolyogtunk! Gr. Pongrácz János: Lehet is! (Zaj.) Polónyi Géza: Majd ha mi fogjuk önt kidobni, akkor mosolyogjon! Gr. Pongrácz János: A legőrültebb szerencsének fogom tartani; be sem fogok jönni, nem kérek belőle! (Zaj a szélsőbalőldalon!) Elnök: Csendet kérek\ r Szmrecsányi György: Ép azzal látom leginkább megerősítve állításomat, hogy ilyen kommentárokkal kisértetett az én igazán lelkemből szóló fájó, komoly kijelentésem. (Igaz! Ugy van ! a baloldalon!) Huszár Károly (sárvári) : Dunaszekcsői választás nem lesz többé! Szmrecsányi György: T. ház! Mielőtt a külügyminister úrtól bucsut vennék, legyen szabad rámutatni arra a nyilatkozatra, amelyet
