Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-663

663. országos ülés 1916 szeptember 19-én, kedden. 215 kai a súlyos bűnökkel, amelyet a román hadüzenet kérdésében a külügyi kormányunk elkövetett és amelyek tulajdonképen homlokterében kell hogy álljanak tanácskozásainknak. Hogy ezt röviden teszem, emiatt elnézést kérek a t. háztól és egyszersmind saját magamtól is, de keresni fogom az alkalmat, hogy ezzel a kérdéssel még bővebben foglalkozzam a ház előtt. A román kérdés kezd már előttünk tisztázódni. Mert hiszen hogy nézett ki ezelőtt két héttel előttünk, be nem avatottak előtt, ez a dolog? Ugy látszott, hogy a diplomáczia nem tudta azt, amit mindenki tudott: hogy a román hadüzenet közel áll. A diplomáczia nem látta a másfél év óta lefüggönyzött ablakokat a román határon túl, amint Predeált elhagyjuk. JSÍem látta az ágyukat felvonva a román nemzeti bank tetejére, amelyek hivatva voltak ami Zeppelinjeinket elűzni. Nem látta az ezer meg ezer menekültet, aki napokkal előbb már átjött Romániából, mert ott tudta már mindenki, hogy csak napok kérdése a hadüzenet. A király szava volt döntő diplomácziánkra nézve: a román király szava. Annak hittek a kétségbevonhatatlan tényekkel szemben. S ennek a diplomácziai tájékozatlanságnak volt egyrészt a következése az, hogy hadvezetőségünk védtelenül hagyta a határokat; másrészt, hogy a magyar kormány azokat az intézkedéseket, amelyeket meg kellett volna tenni, elsősorban az evakuálásra vonatkozólag, megtenni elmulasztotta. így nézett ki két héttel ezelőtt a kérdés. Most azonban — ugy látszik — tisztázódni fog a kép. A külügyminister ur ugyanis nyilatkozik egy magyar lapban és kijelenti azt. hogy a diplomáczia tudta, hogy meglesz a hadüzenet és minden illetékes faktort, tehát a legfőbb hadvezetőséget és a magyar kormányt is figyelmeztette erre a körülményre. A külügyminister urnak igaza kell hogy legyen. Tehát nemcsak ő tudta, hanem tudta a hadvezetőség is s ugy látszik, ezért hagyta védtelenül Erdély határait; tudta a magyar kormány és ezért nem tette meg a maga intézkedéseit az evakuálásra. (Ugy van! Ugy van! bálfelÖl.) És mindezekért, t. ház, vállalja a niinisterelnök ur a teljes felelősséget! Nos hát a külügyminister urnak nyilatkozatából egy dolog világos: igaz az, hogy a hadvezetőség tudta. Pozitív tudomásom van róla, bizonyítani tudom: tudta a román hadüzenetet úgyszólván órára. A hadvezetőség ennek ellenére nem védte meg Erdély határát. A külügyminister ur azonban az időpontot, amint ő maga is bevallja, nem tudta s vele együtt nem tudta a magyar kormány sem. Hogy a hadvezetőség tudta ezt, most egyébbel nem bizonyíthatom, mint azzal is, ami köztudomású : méltóztassék, t. ház, megnézni a dobrudsai eseményeket. Vájjon azt az offenzívát, amelyet ott Mackensen tábornok csinált, ami czivil tajiasztalataink szerint, meg lehetett csinálni egy-két napi előkészülettel? Mert hiszen egy-két nappal a hadüzenet után megindult az az offenzíva. Vájjon az a nehéz tüzérség, amely Tutrakan és Szilisztria várait bevette, a román hadüzenet után szállíttatott oda? Az a 8—10 hadosztály, amely eddig ott akczióba lépett, talán repülőgépeken szállíttatott, pár nap alatt? Szmrecsányi György: Még vasút sincs, gyalog mentek! Ugron Gábor: De a t. külügyminister ur nyilatkozatával kivánok még pár pillanatig foglalkozni, még pedig a nyilatkozatnak egy oly részével, amelylyel eddig a házban nem foglalkoztak. Ez pedig az, amelyben ő azt mondja (olvassa): »Sőt most is, az entente júniusi általános, minden fronton való támadása és a lucki események után is Románia újra megkezdte ugyan háborús készülődéseit, — amit követségeink napról-napról és nyomról-nyomra figyelemmel kisértek és számon tartottak — de nem inditotta volna meg ellenséges akczióját most sem: az entente sürgető nyomása és a végső pillanatban Oroszország fenyegető ultimátuma nélkül. Románia szerette volna bevárni, míg ellenségeink egészen letipornak bennünket, hogy ö azután minden veszedelem nélkül rávethesse magát a kész prédára. Mert Bratianu bízott ugyan az entente győzelmében, mégis félt és óvatos volt. Várni akart még tovább is, hogy egészen biztos lehessen. De akkor Oroszország mind a maga, mind a szövetségesei nevében, kettős tartalmú üzenetet küldött Romániának. Az üzenet egyik része olykép szólt, hogy Románia beavatkozása csak a jelen pillanatban értékes az ententera nézve; ha ezt a pillanatot elmulasztja, akkor a beavatkozás értékét veszti és ezzel semmissé válik mind az a fényes ígéret, amit az entente neki biztosításául tett. A másik része az üzenetnek pedig ultimátumszerűén tudatta, hogy bármit határoz is Románia, területét az orosz sereg haditerületnek fogja tekinteni s keresztül fog vonulni rajta. Ez késztette Romániát, hogy meginduljon ellenünk oly pillanatban, amikor még nem volt kész a háborúra és amikor Bratianu még szeretett volna tovább is várakozni egy darabig, hogy az entente végezze el a munkát egészen ellenünk s Romániára semmi nehézség, fáradság és semmiféle koczkázát ne maradjon hátra ... De a végső eredményben Oroszország és az entente csak abba az irányba nyomta Romániát, ahová maga is igyekezett. IÍy körülmények között feltartóztatni semmiképen nem lehetett. Én tehát nem tehettem mást, minthogy figyelemmel kisértem Romániában az eseményeket s az illetékes tényezőket: a kormányokat és a hadvezetőséget értesítettem a fejlődő veszedelem minden mozzanatáról.« Mi látszik ebből a nyilatkozatból, t. ház ? Az, hogy egyrészt dijilomácziánk látta Románia törekvéseit, tudta, hogy Románia készül ellenünk, de tudta azt is, hogy Románia még nincs készen,