Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-663

zeptember 19-én, kedden. '200 663. országos ülés 1916 t nyen és simán megoldhatja ezeket a dolgokat. És ha a delegáczió hadügyi albizottsága az összes szerződések felülvizsgálata után általunk pártkülönbség nélkül tisztelt nevek girója mellett ki fogja jelenteni, hogy e szerződések fair dolgok, ezekben nincs kifogásolni való: akkor is nagy munkát teljesítettünk, teljesítettük a parlamenti ellenőrzés szükségszerű feladatát és közmegnyügvást hoztunk a közvéleménybe, mely bizonyos perekben elhangzott nyilatkozatok folytán irritálva van és melyet az állam érdekei tekintetében is meg kell nyugtatni. Mert mindennek be szabad következnie, csak egynek nem : hogy t. i. az történjék, ami 1859-ben történt Bruck és Eynatten tragikus halála után, mikor a hadseregszállitásokkal kapcsolatban nem tudom hány főtiszt és egyéb ember volt kompromittálva és akkor legfelsőbb rezoluczió formájában pertörlés mondatott ki hallgatólagosan ily indokolással : »Die Militärische Éhre gibt es nicht zu, dass das Militär an solchen Schweinereien beteiligt erschine !« Ez az, aminek nem szabad megtörténnie, mert itt száz és száz milliónak, milliárdoknak felhasználásáról van szó. Ha megköveteli az állam, hogy száz meg százezer polgára odadobja a maga életét, odahagyja családját és ekszisztencziáját és elmegy a lövészárokba, a legkisebb, amit a parlament megkövetelhet azoktól a tisztelt és általam nem is nagyon tisztelt hadseregszállitóktól, hogy ott ne legyen semmiféle oly megröviditése az államkincstárnak, mely a rendes viszonyok keretén elérhető nyereség határait jóval túllépi. Ezek azok a kérdések, amelyek szerintem a delegáczió tárgyalásainak anyagát képeznék. Nem ugy áll tehát a dolog, hogy minket semmi más törekvés nem vezet, mint minden áron megbuktatni báró Buriánt, annak a révén Stürgkhöt és ennek révén talán a ministerelnök urat is. Ha ez is bekövetkezhetnék, nem tartanok óráisi katasztrófának. De nem ez a czél, hanem az, hogy a delegáczió körében azon nagyfontosságú külügyi és hadügyi kérdések, melyek egymással kapcsolatosak, megtárgyaltassanak, megtárgyaltassanak ugy, hogy abból közmegnyugvás származzék. (Ugy van! haljelöl.) Bevégzem felszólalásomat. Csak egy rövid allúziót akarok még tenni Serényi t. képviselőtársam nagyérdekü és igazán meleg közvetlenséggel előadott beszédére. Azt mondta — és beszéde e része különösen szimpatikus fogadtatásra talált a sajtóban is — hogy lehetetlen, hogy egy olyan irtóztató nagy küzdelem konzekvencziáit ne vonja le a kisebbség is, a többség is. Ami a kisebbséget illeti, a ministerelnök ur több izben kiállította nekünk a bizonyítványt, hogy nagyon is levontuk. A háború egész folyama alatt háttérbe szorítottunk minden személyes vagy egyéni sérelmet, vissza nem tértünk azon eseményekre, melyek a többség és a kisebbség között most is elválasztó falat képeznek. De felteszem a kérdést: levonta-e e rettentő küzdelem tanulságait a többség ? És miben vonta le ? Ha van valami, amit joggal sürget a közvélemény, az ugyebár a választójogi kérdés megoldása. Teljesen lehetetlen, hogy ez az élet-halálharcz, melyben a nemzet legszélesebb rétegei hazánk biztonságáért vérüket áldozzák, ugy végződjék, hogy az a szűk korlátok közé szorított és hozzá még egy irtóztató közigazgatási beosztással jóformán kizárólag a munkapárt testére szabott választási eljárás továbbra is megmaradjon. Ha e sürgetésre mindig azt a választ kapjuk a ministerelnök úrtól, hogy ez most nem alkalomszerű : bocsánat, bátor vagyok a ministerelnök ur figyelmébe ajánlani, hogy a háborút megelőzőleg a legélesebb harczok folytak Poroszországban a Dreiklassen-Wahlsystem ellen. A szocziáldemokraták óriási tömegei támadták a porosz Junker-kormányt és ime ez a kormány a háborús időket is alkalmasnak találta arra, hogy a parlament előtt kötelezettséget vállaljon e régi választási rendszer reformálása iránt. Nem követeljük a ministerelnök úrtól, hogy most, mikor, sajnos, nagyon közel dörögnek az ágyuk, jöjjön ide uj választási reformmal. Teljesen elég nekünk és a közvéleménynek az a megnyugtatás, hogy azzal a választási törvénynyel és választási eljárással, melyet a háború előtt csinált, nem akar újból választatni, hanem sürgős feladatnak tartja, esetleg novelláris utón, oly választói reform létesítését, mely mindazoknak, kik véreztek a harczmezőn, feltétlenül és minden válogatás nélkül megadja a választói jogot. (Élénk helyeslés a hal- és a szélsőhaloldalon.) De levonta-e a ministerelnök ur — mert ne vegye rossz néven, ha a többséget vele azonosítom — levonta-e egyébként is következtetéseit az ellenzék magatartásából ? Láttuk, hogy Németországban a háború első pillanatában a császár megjelent a parlament színe előtt, hogy kezet fogjon a legszélsőbb szocziáldemokrata pártok képviselőivel is, igy akarva biztosítani a német nemzet egységét és nagyságát. Ellenben nézzük meg nálunk e két és fél évet ! Valósággal akrobatái művészettel kellett kiforszirozni két év eltelte után, hogy egy gróf Andrássy, vagy Apponyi, vagy Rakovszky eljuthasson a Felség elé ! Nem azt mondom, hogy a ministerelnök ur gátolta. Ö, mikor a kérdés felvettetett, kijelentette, hogy proponálni fogja e férfiak meghallgatását. Gr. Tisza István ministerelnök: Már tavaly is, 1915-ben ! Mezőssy Béla: Csak azt konstatálom, hogy még e nagy időkben a többségi elv e rideg formalizmusa sehol a kerek világon nem érvényesült és másutt maguk a kormányok, az államfők kvázi kötelességüknek tartják, hogy a nemzet egész közvéleménye pártkülönbség nélkül megnyilatkozhassak a korona előtt: addig, ám jó, nálunk sikerült Apponyinak, Andrássynak, Rakovszkynak — könnyen vagy nehezen — a Felség elé jutni: de talán a munkapártnak is vannak tiszteletreméltó vezérférfiai ? Hát ily nagy világháború, ily két-három éves küzdelem alatt ekkora az egyoldalúság ! Egyoldalúság itt nálunk és egyoldalú-