Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-663

663. országos ülés 1916 szeptember 19-én, kedden. 197 A diplomácziának egyedül az a feladata és semmi egyéb feladata nincs, hogy azt állapítsa meg, hogy valamely állam jó barát-e, vagy ellenség. (Vgy van! a baloldalon.) Ebből a szempontból mérve, nem a magunk cüplomácziája, arra nem helyezek olyan nagy súlyt, hanem még a német diplomáezia sem tudott a diplomácziai művészet­nek arra a fokára eljutni, hogy a háború kitörése pillanatában megállapíthassa, hogy ki lesz az ellenségünk és ki lesz a jó barátunk. A német lapok ezeknek az érzelmeknek minden korlátozás nélkül, sans géné kifejezést adnak és kutatják az okát és egy nagyon előkelően szerkesztett berlini lapban azt olvastam, hogy a német diplomáezia e balsikereinek egyik főoka az, hogy túlságos sok név szerepel a diplomáezia nagyon t. tagjai közül a góthai almanachban: 95 százalékot mond a német lap és ezzel szemben hivatkozik arra, hogy jjéldának okáért az Eszakamerikai Egyesült-Álla­mokban, vagy Angliában, vagy Francziaország­ban diplomácziai missziót csak olyan államférfiú nyerhet el, aki először is helyesen tájékozott a közgazdasági élet minden vonalán, aki ismeri a néprétegek különböző tagozatát, szóval van érzéke nemcsak az u. n. magasabb diplomácziai mű­vészet iránt, hanem ismeri a való életet is. Természetes, hogy az igy felfegyverzett diplo­maták aztán ha harezba kerülnek olyan diplo­matákkal, mint pl, a mieink, hogy eltérjek a német diplomatáktól, hát ez a harcz azután nagyon is egyenlőtlen lesz és ebben az egyenlőtlen fegyverek­kel megvívott harezban a mi diplomatáink részére nagyon ritkán terem babér. Ez nagyon természetes, mert a mi diplomatáink egy része, tisztelet a kevés, nagyon kevés kivételnek, lehet a hivatása magas­latán álló államférfi, aki a monarchiának nagy és elévülhetetlen szolgálatokat tesz, de lehet, hogy egy malőrös ember. Nekem is volt alkalmam egy részükkel, természetesen csak egy nagyon csekély töredékkel egyéni ismeretségbe jutni. Én azt láttam, hogy azok rendkívül elegánsan, igen jól öltözött, disztingvált, előkelő úriemberek, akik pl. a Balkánon, elismerem, versenyen kívül álla­nak mint divatkirályok, sőt azt is elismerem, hogy nagyon szellemes nullák, akik gracziozitással tud­nak tenniszezni és öreg hofdámákat a táfel-nél odavezetni, sőt annyira szerencsések, hogy egyes nagyon magas légkörben élő selymes kacsok is megszorongatják a kezüket, — bocsánatot kérek, én azoknak az uraknak egyéni kedvteléseit béké­ben nem érintem — ezek kiváló békediplomaták lehetnek, de háborúban, amikor egy-egy ilyen szalondiplomatának a félrelépésétől százezrek élete, egy országrésznek jóléte és boldogsága függ, (Vgy van! a baloldalon.) akkor engem az én ösztönöm szükségképen oda visz, hogy inkább higyjek egy olyan Radev-féle hirlapiróból lett és az igazi dip­lomatakörökben lenézett követnek, amely Radev­nek a saját ministerelnöke, Radoszlavov állította ki egy kormánypárti újságban a legfényesebb dip­lomácziai tanubizonyságlevelet, amikor azt mondta róla : Kérem, engem nem lephetett meg Románia. Engem hetekkel azelőtt arról értesített az én köve­tem, hogy nem lesz háború, mert már van háború és ennek az értesítésnek a birtokában, amikor Radev tudatta az ő ministerelnökével, hogy már nem képezi kérdés tárgyát, hogy lesz-e háború, mert már van háború, az orosz csapatok Mamor­nicánál bent vannak Romániában, hogy a közúti vasút lovait elviszik és hogy egész sora a hasonló intézkedéseknek meg van téve, akkor, azt mondja Radoszlavov, heteken át előre készülhet­tek a dobrudzsai akczióra. Szterényi József: Mi is Erdélyben ! Mezőssy Béla : Arra is rátérek ! Ennek aztán az lett a következménye, hogy a bolgárok abba a szerencsés helyzetbe kerültek, hogy a román nép kiáltja azt, hogy aljasul, orvul megtámadta őket Bulgária, mert négy napig huzta­halasztotta a hadüzenetet. Természetes, hogy halasztotta. Jól tette, hisz ez a háború. (Helyes­lés a baloldalon.) A háború nem a jog, nem az erkölcs diadala, hanem a leleményesség, a ravasz­ság, az erő és a hatalom győzelme. Nem valami államfelforgató embernek az emlékirataira hivat­kozom, amikor a diplomáezia e fajtájának jel­lemzésére utalok, Metternich herczeg az, aki pedig a diplomáezia ama kiváló erői közé tartozott, akik önmaguk csinálják a történelmet és aki a reá bizott érdekek szempontjából igazán elévülhetet­len érdemeket szerzett. Ennek a diplomatának az emlékirataiban olvastam, hogy on dit volt, még pedig nagyon elterjedt on dit a bécsi udvarban, hogy az ő egyik előde, egy külügyminister, akinek a nevét nem akarom említeni, nem volt meg­bízható. Mikor aztán ugy alakult a helyzet, hogy a Metternich által létrehozott házasság következ­tében Napóleon veje lett a mi császárunknak és ez a zseniális sakkhúzás többet ért, mint egy nyert csata, mert ennek a házasságnak köszön­hette a dinasztia és a monarchia azt a békét, amely különben nagyon is máskép ütött volna ki. És ennek a mariagenak következtében az eredeti­leg hűvös és hideg viszony Metternich és Napóleon közt nagyon bizalmassá lett. Egyik bizalmas beszélgetés közben — és most szórói-szóra fogom elmondani a Napóleon és Metternich közötti beszélgetést — azt mondotta Metternich Napó­leonnak : »Mondja meg kérem, császári felség, igaz-e, hogy az én elődömet felséged, vagy felsé­gednek kormánya anyagilag inspirálta ?« És erre Napóleon igy válaszolt: »Én — szavamra mon­dom ezt — sem az ön elődjének, sem a diplomáezia egyetlen tagjának, sem én, sem a franczia kormány, sem közvetve, sem közvetlenül soha egy fillért nem adtunk. Ezt az abszolút tisztességi bizonyít­ványt minden frázis nélkül kiállíthatom az ön diplomácziájának ; de állandóan olyan ügyefogyott volt, mintha nem az ön császárja, hanem én fizettem volna.« (Elénk derültség balfelöl.) T. ház ! hogy nehéz időkben a diplomácziai ügyefogyottság mit eredményezhet, annak klasz­szikusan szomorú, egészen kétségbeejtő tanújelét

Next

/
Thumbnails
Contents