Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-663
863. országos ülés 1916 s. zeptember 19-én, kedden, 195 amiért a t. kormány ugy a gróf Apponyi Albert, mint a gróf Andrássy Gyula indítványával szemben a teljes elutasítás álláspontjára helyezkedik, akkor igazán nehéz helyzetben vagyunk, Mert ma hogy áll a helyzet 1 A delegáczió kétségtelenül a közösségnek erős bázisa. Kétségtelen, hogy a delegáczió sohasem volt a múlt hosszú évtizedek folyama alatt sem egyetlen egy fázisában sem valami államfelforgató radikális testület. (Ugy van ! balfelől.) És ha még azok a szélső ellenzéki pártok is, amelyek ab ovo elutasítják a delegáczió intézményét, — természetesen a maguk elvi álláspontjának szigorú hangsúlyozása és körvonalozása mellett — a mostani nehéz helyzetben mégis indokoltnak látják azt, hogy legyen megfelelő parlamentáris testület, amelyben a monarchia mindkét államának közvéleménye szabadon inegnyilatkozhatik, akkor igazán nem tudom, bármennyire keressem, hogy mik azok az alkotmányos indokok, amelyek a kormányt arra vezetik, hogy a delegáczió összehívása elől mereven elzárkózzék. (Ugy van ! balfelől.) Felhozzák, hogy Ausztriában nem egészen bizonyos a kormány abban, hogy a delegácziók összehívása esetén biztositható lenne-e az osztrák parlamentnek, vagy delegácziónak munkaképessége. Ebben az álláspontban nem osztozom, mert hiszen az osztrák parlament által megválasztott delegáczió tagjainak legnagyobb része, mondhatnám : több mint 90%-a az egész háború lefolyása alatt annyira lojális, annyira hazafias volt, a monarchiához való tántoríthatatlan hűségének annyi tanújelét adta, (ügy van! balfelől.) hogy erről a nagy többségről azt feltételezni, hogy ilyen komoly idők szükségeit fel ne ismerje, egyenesen lehetetlenség. (Ugy van! balfelől.) Marad, t. képviselőház, az u. n. csehektől való félelem. Ne méltóztassék tőlem rossznéven venni, hogy bátor vagyok emlékeztetni a t. házat arra, hogy közvetlenül a háború kitörését megelőző időben, ultimátumunkat megelőzőleg itt egy napon volt alkalmam az igen tisztelt ministerelnök úrhoz az összes ellenzék nevében egy interpellácziót intézni. Ennek az interpellácziónak kettős iránya volt. Egyrészt, a szerajevói eseményekre való tekintettel, követeltük — az egész ellenzék egyértelmüleg követelte, sőt mondhatni, hátunk mögött állott akkor, pártkülönbség nélkül az egész magyar nemzet közvéleménye — követeltük Potiorek altábornagy urnak az eltávolítását. (Ugy van ! Ugy van ! balfelől.) Sajnos, a ministerelnök ur akkor, jobb ügyhöz méltó buzgalommal, — nem akarom mondani: szenvedélylyel — védte meg ezt a férfiút, akiről, sajnos, az események nagyon is beigazolták, hogy erre a védelemre nem volt méltó. (Ugy van! balfelől.) E felszólalás kapcsán — nem akarok magamnak valami nagy prófétai ihletet tulajdonítani — de mivel közvetlenül a háború kitörésének előestéjén állottunk és én éreztem a háború szelét, arra is kiterjeszkedtem, hogy nem lehet könnyű szívvel belemennie ennek a monarchiának a háborúba, mert nem tudom, — megjegyzem: a háború kitörése előtt mondottam — vájjon nem bosszulja-e majd meg magát az az elhibázott politika, amelyet Ausztriában évtizedeken keresztül folytattak, amely mellett úgyszólván állami patronanczia mellett nevelték nagygyá Ausztriában a szlávokat és szakítottak azzal a nagy tradiczióval, amelynek nagy alapgondolata az 1867-iki kiegyezésben gyökerezett meg és amelyet Deák Ferencz, ennek a nagy műnek a megalkotója, akként fejezett ki, hogy ennek a kiegyezésnek kettős alapgondolata van : az egyik, hogy a teljes és tökéletes alkotmányosság meglegyen Ausztriában és Magyarországon is és a másik, hogy Magyarországon a magyar, Ausztriában pedig a német vigye a vezérlő szerepet. Akkor az igen tisztelt ministerelnök ur nekem válaszában azt mondotta, hogy nem érti rapszodikus gondolataimat és nem tudja, mire akarok czélozni. Arra akartam czélozni, hogy az a politika, amelyet Ausztriában, sajnos, évtizedeken keresztül követtek és amely politikát, sajnos, évtizedeken keresztül Magyarországon is csinálták, keservesen megbosszulta magát, mert ha a közjogi kiegyezés megalkotása óta legalább belügyi téren, a közgazdasági élet belügyi vonatkozásaiban szabad kezet hagytak volna a mindenkori mag}?ar kormánynak a magyar faj megerősítésére (Ügyvan ! ügy van ! balfelől.) és azon fajoknak a megerősítésére, amelyek hűségesek voltak a magyar államhoz, (ügy van! balfelől.) akkor ennek a mostani küzdelemnek a mérlegszámlája, azt hiszem, sokkal előnyösebben állana. De ezzel az egyik túlzással szemben, amely túlzást én abban láttam és találtam, hogy Ausztriában évtizedeken keresztül teljesen elhibázott politikát folytattak, amikor a közjogi kiegyezés alapgondolata ellenére, úgyszólván mesterségesen szólították háttérbe a németek szupremácziáját... Szterényi József: Le is szorították teljesen! Mezőssy Béla: ... és a kvóta arányában osztották ki a különböző nemzetiségiek között az egyes ministeri tárczákat, aminek azután következménye az lett, hogy megszülettek a titkos telefonrendeletek, megszületett sok minden egyéb, amikre most itt kitérni nem akarok és amely kormányzati bölcseségnek lett aztán az az eredménye, hogy, sajnos, a német nemzet a saját hazájában odajutott, hogy napról-napra mindinkább tért vesztett abban a vezető szerepben, amely nemcsak a törvény szelleme szerint kell hogy őt megillesse, de azon összetartozandóság erejénél fogva is, amely a két nemzetet, a magyart és a németet szükségszerüleg kell hogy összefűzze, (Helyeslés balfelől.) mert ha ez az összekötő kapocs meglazul, akkor eo ipso megrendül az osztrákmagyar monarchia fennállásának lehetősége. Amikor én ezeket a tényeket nem utólag, hanem előzetesen, a háború kitörése előtt nem is láttam, de legalább sejtettem, akkor, ha erre az inczidense tekintettel ebben az érzésben a mostani viszonyok között egy ismert részletet kell nagyon 25*