Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-662

662. országos ülés 1916 szeptember 15-én, pénteken. 187 latára állított magyar hadsereg állott volna az egész haderőnek rendelkezésére. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloläalm.) T. képviselőház! Nekünk az a meggyőződésünk mint pártnak is, — azt hiszem mindnyájan át vagyunk hatva egyénileg is attól a tudattól — hogy a magyar hadseregtől irtózni nincs ok. A magyar hadsereg felállításának fantomját kergetni, űzni maguktól azoknak, akik ezt űzik, nem helyes, nem is indokolt, mert a magyar hadsereg nem veszélyes sem azokra a körökre, amelyek ezt veszélynek tartják, sem azokra a nagy érdekekre, amelyeket védeniök kell, mert a magyar hadsereg volt és lett volna mindig a legalkalmasabb arra, hogy azokat a kötelességeket teljesítse a nemzet, amelyeket az 1723. évi törvényben, amelyet pragmatika szankezió néven ismerünk és az 1867: XII. t.-czikken megújítva magára vállalt. Hadseregünk vitézségénél a nemzetnek csak királyhűsége nagyobb talán, vagy vele legalább egyenrangú és igy az önálló magyar hadsereg nem jelenti ennek az országnak szeparatisztikus törekvéseit vagy a fegyveres erő megszerzését arra, hogy illegális utón javítsa meg közjogi elhelyezkedését és közjogi állapotát, hanem jelenti azt, hogy a magyar hadsereg egész energiája, tudása, hősiessége, királyhűsége és nemzetvédő képessége teljes mértékben kifejlődhessék és semmiféle béklyók által megbénítva ne legyen. (Élénk helyeslés a hal- és a szélsobaloldalon.) De hozzákapcsolódik ehhez az eszmekörhöz az, hogy a hadsereg magában véve nem is önczél, hisz a hadsereget mint önczélt nem ismeri semmiféle állam, de nem ismeri a mi törvényünk se. Az 1867: XII. t.-cz. 9. §-a egyenesen megjelöli, hogy a hadsereg a külügynek kiegészítő része. Mi egyéb czélja, rendeltetése vagy — mondjuk — jogosultsága van a hadsereg tartásának, mint az, bogy a hadsereg van hivatva a külügyi politikát nyomatékkal ellátni tárgyalásainál, a hadsereg van hivatva védeni a külügyi politika által elfoglalt, megvalósításra kitűzött czélokat és végre a hadsereg van hivatva megvédeni az ország biztonsága mellett esetleg megtorlás utján is az ország integritását, visszaűzni az ellenséget, amely külügyi jmlitikánknak megalkotott tényeit, vagy kitűzött czéljait, megvalósított összeköttetéseit veszélyezteti ?! Ha igy áll a dolog, akkor nem tudom elképzelni, hogyan lehetséges, hogy a külügy vezetője bármely viszonylatban, bármely körülmények között abba a helyzetbe juthasson, hogy ő valamit akar, valamit helyesnek, valamit szükségesnek tart annak az államnak területi integritása megvédése szempontjából, amelynek érdekeit képviselni hivatva van: és akkor ennek az akaratnak érvényesülése annak a hadseregnek bármely intézkedésén mulhatik, amely hadsereg direkte és törvényszerüleg is a külügy vezetésének támogatására van hivatva: (TJgy van! balfelöl.) Talán lesz alkalmam még beszédem rendjén pár szóval erre visszatérni, de most hozzáteszem, hogy a mi programmunknak ez a két pontja teljesen világosan van mindenütt ekszponálva, ezen soha változtatás nem történt. De mindnyájunknak meggyőződése az, hogy mind a kettőnek bármilyen kívánságunk szerinti megvalósítása sem alapozná meg az ország boldogulását egyedül, ha nem volna meg egyúttal hozzá a gazdasági függetlenségnek és a gazdasági elhelyezkedésnek olyan biztosított módja, amelyben az ország a maga termelési egész produktív erejét a maga hasznára, a maga előnyére a legjobb módszer szerint, amelyet magára nézve elfogadhatónak tart, megvalósíthassa. Ebben a vonatkozásban — sajnos — olyan konczessziókat tett az ország, amely konczessziók eddig is már sokszor megbosszulták magukat. Nem volt elég soha, amit tettünk és soha sem termetté meg azt a gyümölcsöt, amelyet tőle vártunk. Azt mondja a t. ministerelnök ur, hogy van odaát Ausztriában bizonyos nyoma a hangulat megromlásának ós ezt a t. ministerelnök ur visszavezeti arra, hogy az utolsó években rossz termésünk lévén, nem adhattunk Ausztriának annyit, mint amennyit adni akartunk volna, vagy amennyire igényt tarthatott. volna az ő helyzetében. Mélyen sajnáljuk mindannyian, hogy ez igy történt, végtelenül fáj ez nekünk, de végtelenül fájhat ennek az országnak az is, hogy ennek a rossz termésnek hatása alatt Magyarországon olyan emberek ettek kukoriczakenyeret, akik soha életükben azt se tudták, hogy kukoriczából is lehet kenyeret enni. E tekintetben tehát a hangulat megromlásának nem kellett volna bekövetkezni, hanem be kellett volna következni a hangulat megjavulásának, azt mondván, íme, ez a specziálisan termelő ország ma megosztotta velünk kenyerét azért, hogy nekünk is legyen annyi kenyerünk, mint neki és ez az ország, amely annyi búzát termelt — jóformán alig termelt egyebet, mert ipari termelése meg volt általunk bénítva — ezt megosztotta velünk, ugy hogy maga az országnak az a része, amely ehhez nem \olt hozzászokva, szintén kukoriczakenyeret evett. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ennek nem volt meg ez a hatása, ellenben daczára annak, hogy meggyőződésem szerint az odaát lévő és a tekintetben uralkodó hangulatot elrontani aligha tudnók, mégis — bár nem akarom elrontani a hangulatot — egy vagy két adatot talán szabad legyen ebben a kérdésben megemlítenem. (Halljuk! Halljuk! bdlfélol.) Békeidőben, mikor a háború veszedelme nem fenyegetett, mikor mi ekszport-állam voltunk, mikor mi a nyerstermelés terén találtuk 24*