Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-662

662. országos ülés 1916 szeptember 15-én, pénteken. 171 idegen betörés alól felszabadítani. (Helyeslés a baloldalon.) De, t. képviselőház, a külügyi vezetésnek egyik legnagyobb hibájául azt rovom fel, hogy elmulasztotta hadseregünk dicsőséges győzelmeit diplomácziailag értékesíteni. Mindannyian tudjuk, ni történt. Történt az, hogy vitéz hadseregünk ezeknek a diplomácziai hibáknak legnagyobb részét jóvátette ; tudjuk azt, hogy a nmlt év vége felé katonailag rendkívül kedvező helyzet alakult ki, olyan, amelynél jobbat nem is remélhetünk. Láttuk, hogy nyugat felé a nyugati front ätterhstetleniil állott, keleten pedig mélyen behatoltunk Oroszország belsejébe, elfoglaltuk azt az egész védelmi rendszert, amelyet velünk szemben Oroszország felállított, meghódítottuk Szerbiát és Montenegrót, a Balkánon domináltunk és Olaszországgal szemben oly sikeres defenzívát folytattunk, amely minden reményünket felülhaladta. Ilyen helyzetben én alig vagyok képes elhinni, hogy ne lett volna érdemes komoly békekiséreltet kezdeni és alig hiszem, hogy abban a mély dejjreszszióban az entente olyan békekisérletet, amely méltányos alapon áll, amely számol azzal, hogy nagyhatalmakkal van dolgunk, amelyeket porig alázni nem lehet, legalább is fontolóra ne vett volna. De lehetetlennek tartom azt is, hogyha a békefeltételek köztudomásra hozatnak, ami a leghelyesebb eljárás volna s ha az ellenséges ország közvéleménye látta volna, hogy méltányos, elfogadható feltételekkel áll szemben, akkor lehetetlennek tartom, hogy ez meg nem teremtette volna azt a lelki diszpozicziót, amely a békekötéshez szükséges. Csakhogy le kellett volna vonni a konzekvenciáját annak a nagyon helyes álláspontnak, hogy mi defenzív hadjáratot folytatunk, hogy mi önvédelmi harczot folytatunk, hogy minekünk területi aspiráczióink és hóditó vágyaink nincsenek. A t. külügyminister ur erre nézve is nyilatkozik abban a hírlapi üzenetben, amely a minap megjelent és arra a kérdésre, hogy volt-e olyan pillanat a hadjárat folyamán, amikor meg lehetett volna közelíteni a békét, azt felelte : A kérdésre az a válaszom, hogyha felmerült volna a tiszteséges béke lehetőségének pillanata, akkor mi és Németország örömmel ragadtuk volna meg. Ez magyarán annyit jelent, hogy a külügyminister várta a sült galambot, várta, hogy felmerüljön az alka-. lom, de a külügyek vezetőségének meg kell teremtenie az alkalmat, ha nem merül fel, dolgoznia kell a béke érdekében. Nagyon jól mondja Fried, az európai békemozgalmak egyik apostola, hogy nem elég a békét óhajtozni, a békét meg kell érdemelni, a békét meg kell szolgálni, Azonban azt látjuk, hogy ebben a tekintetben a legsúlyosabb, mulasztások történtek. Diplomácziánk egyetlen érdemleges lépést a békéért nem tett, pedig maga a hadsereg is joggal követelhette azt, hogy győzelmeit a diplomáczia iparkodjék értékesíteni, mert különben m a tudat verne gyökeret, hogy hiábavalók a legnagyobb sikerek, ha azokat a diplomáczia felhasználatlanul hagyja. E súlyos mulasztásokkal szemben holmi teóriákat állítottak fel, hogy pl. az erdélyi hegycendszer nem alkalmas a védelemre ; természetesen nem az, hogy ha katonai erők nélkül, megerősítések nélkül hagyjuk. (Igaz! ügy van! bcdfelől.) De meg vagyok győződve, hogy a szorosok mindegyikében egy-egy záróerőd, az ösvényeken egyegy blokkház lett volna, az oláh betörést igen soká, talán véglegesen fel lehetett volna tartóztatni és amibe a záróerőd-rendszer fentartása belekerült volna, az busásan megtérült volna annak a révén, hogy az erdélyi lakosság azokat a szörnyű károkat nem szenvedte volna. Eddig mindig mélyebben belejutottunk a bonyodalmakba ; most arról van szó, hogy ezekből hogyan jussunk ki. Az első dolog természetesen a nemzeti erők megfeszítése. Gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam két izben is lelkes felszólítást intézett a honvédelmi minister úrhoz, hogy markoljon bele mélyen a nemzeti erő rezervoárjába és használja fel azt az oláh betörés visszaverésére. Ehhez természetesen magam is csatlakozom, mert mikor a hazai földet idegen ellenség tapodja, minden csepp vért el kell használni ennek visszaverésére. De bátor vagyok utalni arra is, hogv a ma gyár nemzet aránytalanul nagyobb véráldozatot hozott, mint szövetségesei és ebben nem ingat meg a t. ministerelnök urnak az a válasza, amelyet Urmánczy t. barátomnak igazán klasszikus szépségű és mindnyájunkat megrendítő interpellácziójára adott. E meggyőződésem igazságát elvitathatatlan tények bizonyítják, AZ egyik az, hogy a Németbirodalom ma is még csak a 45 éves életkorig ment el népességének igénybevételévek tehát Németországnál Magyarország feltétlenül nagyobb áldozatot hozott. De Ausztriánál is nagyobb áldozatot hozott, amit bizonyít az, hogy az osztrák seregtestek magyar legénységből nyernek pótlást, holott ez megfordítva nem történt. Ez súlyos törvénysértést is tartalmaz, mert nemcsak a galicziai és bukovinai seregtestek, amire törvényes felhatalmazás van, hanem más osztrák seregtestek is magyar honosokból nyernek kiegészítést. Nagyon szeretnék erre a t. kormánytól határozott nyilatkozatot kapni, mert a törvényhozás azáltal, hogy felhatalmazta a kormányt, hogy az orosz betörés által sújtott osztrák tartományokból származó seregtestek pótlására magyarországi honosokat vehessen igénybe, világosan megjelölte, hogy más seregtestekben magyar honosok nem alkalmazhatók. (Helyeslés balfelöl.) Alighanem itt van a magyarázata annak is, amit a tisztelt ministerelnök ur múltkor állított, hogy a hivatalos kimutatásokból épen az tűnik ki, hogy Ausztria legalább .is hasonló, de talán még nagyobb véráldozatot is hozott. Annak, hogy az osztrák seregtestek nagyobb veszteséget tudtak kimutatni.. . Gr. Károlyi Mihály: Több a fogolyszám! 22*