Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-660
108 660. országos ülés 1916 szeptember 13-án, szerdán. ügyminister ur mindent tudott. Mikor a Budapesti Hirlap tudósítója azt kérdi tőle: •— »Kegyelmes uram, — kérdeztem, — ebben a pillanatban az oláh betörés az, amely a legégetőbben izgatja Magyarország közönségét és az emberek ajkán az a kérdés száll szájrólszájra : hogyan érhetett bennünket ez ä rettentő meglepetés?*, a t. külügyminister ur azt mondja: »Meglepetés? —« 0 rá nézve ez nem volt meglepetés. A t. ministerelnök ur — itt van a beszéde — azt mondotta, hogy ők biztak Ferdinánd király szavaiban és meglepte őket a támadás pillanata és a t. külügyminister ur azt mondja, hogy ő teljesen tájékozva volt, őt teljesen tájékoztatta az ő követe. (Az elnöki széket Beöthy Pál foglalja el.) O tudta ezeket a dolgokat. Bocsánatot kérek, hát ki felelhet ezért? Kit terhel itt a felelősség ? En, t. ház, nem tételezhetem föl sem a ministerelnök úrról, sem a belügyminister úrról azt, hogyha ők nem lettek volna meglepetve, ha ők tudták volna előre, akkor ők ezt a nagy szerencsétlenséget engedték volna rázúdulni a mi szeretett Erdélyünkre. Én ezt nem képzelhetem, mert mind a belügyminister, mind a ministerelnök ur tudhatja igen jól, hogy egy evakuácziót egyik óráról a másikra, különösen ha az nincs előkészítve, lehetetlen keresztülvinni. Nem képzelem, hogy ekkora fejetlenséggel ily nagy károsodást, ily nagy szerencsétlenséget zúdítottak volna az országra akkor, midőn a külügyminister azt mondja: ő tudta, a hadvezetőség is tudta, a kormány is tudta. Hiszen igazán már majdnem azt kell mondani, hogy ez valóságos bolondok háza. Itt nem ismeri ki magát senki sem. Mert ép észszel ily szerencsétlenséget egy országra ráereszteni, rábocsátani lehetetlen, különösen mikor mindenki csak ugy eped itt a felelősség után, amikor mindenki felelni akar s e felelősség mellett mind oly jól érzik magukat, hogy a legkisebb baja sincs senkinek, holott még azt sem tudjuk konstatálni, ki itten a bűnös. (Taps balfelöl.) Pedig ha semmi egyéb eredményt nem konstatálnánk, csak azt, hogy ki a bűnös, ez egymagában nagy eredmény volna. De így lappangva hagyni a gyanút és talán ártatlan embereket is kitenni a gyanúnak, hogy ők a bűnösek, amikor talán egészen másutt leledzik a hiba, — ez lehetetlen állapot. (Elénk helyeslés balfelöl.) De hiszen ennek visszahatása van a külföldre meg szövetségeseinkre is. A t. ministerelnök ur nagyra taksálja a bolgár kormány megnyerését az aktivitási saldón, ámbár egy előbbi beszédében igen helyesen azt jegyezte meg, hogy a bolgár szerződés megkötésében van érdeme a mi külügyi kormányzatunknak is. De én azt hiszem, a főérdem a bolgároké, ha bár a bolgárokat, be kell vallani, nem a velünk való szerződés csábította, hanem az, hogy a németekkel vagyunk szerződósben és miután Bulgária ebben a szerződési viszonyban talált bennünket, abból természetesen minket ki nem rekeszthetett. Nos hát a bolgár félhivatalos Echó de Boulgarie igen figyelemreméltó vezérczikket közöl, amely többek között igy szól: (olvassa) : »Az entente által epedve várt romániai beavatkozás végre megtörtént. Bománia magatartása a világháború kitörése óta nem volt olyan, hogy a monarchia, különösen pedig Magyarország közvéleményét megnyugtathatta volna. Minden, a monarchiára nézve kedvezőtlen fordulatnál a román veszedelem precziz alakot nyert, hogy azután azonnal ellanyhuljon, amint a központi hatalmak csapást mértek ellenségeikre. Csodálkozni kell, hogy az osztrák és a magyar kormányok ezzel a szakadatlan játékkal szemben oly sokáig megőrizték hidegvérüket. Talán ma már sajnálják Bécsben és Budapesten az elvesztegetett időt, mert Ausztria-Magyarország már régen, pl. Gorlice után vagy Szerbia összeomlásakor véget vethetett volna ennek a szorongó érzésnek.« (Élénk helyeslés balfelöl.) íme tehát, t. ház, itt már a szövetséges, bármily gyengéd formában, de szemrehányást tesz az elszalasztott idő miatt s majdnem szószerint azt mondja, amit gróf Apponyi mondott ma, hogyha nem vontuk volna el különböző, szerencsétlenül konczipiált offenzívakra a hadsereget, akkor Erdélyben elegendő hadsereg lett volna, hogy ennek a betörésnek, amely ránknézve igazán szégyenletes, elejét vehessük. De, t. képviselőház, ha a t. ministerelnök ur olyan nagyra van ezzel a bolgár diplomácziai sikerrel, — én nem árulok el titkot, hisz valamennyien tudjuk, hogy mikor a szerencsétlenül ) és pedig önhibánk által szerencsétlenül kiütött szerb válság volt, a mi hadseregünk, amely diadalmasan haladt előre, — azáltal, hogy pihenőket nem adtunk neki, hogy el nem láttuk minden szükségesekkel, csúfos vereségnek lett áldozata minden bátorsága és vitézsége daczára, és amikor a németek vették át a kommandót, a legelső dolog volt, amit a bolgárok kikötöttek, hogy ők német kommandó alatt akarnak lenni. (Mozgás bal felöl.) Es, t. ministerelnök ur, hogyha oly nagy az az aktivitási saldo a mi külügyministeriumunknak különben oly túlterhelt telekkönyvében, akkor mégis csodálatos az, hogy a leghivatottabb tényező, akit dicséret, akit elismerés illet, akit az igen t. ministerelnök ur is teljes joggal kidicsér: a bolgár király most nem tartotta szükségesnek, hogy azt a három órai különbséget kitevő vasúti utazást megtegye báró Buriánhoz s vele ép ugy megtárgyalja a dolgokat, amint ezt megtette a német császárral. Ugy látszik tehát, t. ház, hogy a bolgárok nem értékelik oly magasra, mint a t. ministerelnök ur a t. külügyminister urat, akiért itt a
