Képviselőházi napló, 1910. XXXI. kötet • 1916. augusztus 9–szeptember 6.
Ülésnapok - 1910-653
653, országos ülés 1916 augusztus 24-én, csütörtökön. 327 Én, t. képviselőház, teljes objektivitásra törekszem. Én elismerem a bankok nagy közgazdasági jelentőségét. Nem is vezet engem más szempont, csupán az igazság keresése. Elismerem, hogy a nagybankok rendkívüli munkát fejtettek ki és nagy érdemre tettek szert a hadikölcsön terén elért óriási eredménynyel. Ilyent csak nagyszabású szervezettséggel s annak lelkes agitácziójával lehetett elérni. A hadikölcsön sikere elévülhetetlen érdeme a bankoknak s a bankok tisztviselői karának, mert ezáltal a külföld előtt is megmutattuk a magyar közgazdasági élet erejét. De mikor ezt objektíve elismerem, tovább kell kutatnom e bankellenes hangulat kifejlődésének okait. És akkor rá kell térnem a következő etapra. Mikor ilyen elsőrendű életszükségieti czikkekkel kapcsolatban e fényes mérlegek úgyszólván a többi társadalmi osztályoknak már szemét szúrták, mi következett ? Beadta a t. pénzügyminister ur a hadinyereségadóról szóló törvényjavaslatot s ebben a bankok megint egy nagy, különös kedvezményben részesültek. A minister ur igaz, hogy kényszerhelyzetben volt, — ezt elismertem nyilvánosan is — hiszen Ausztriában ez az adó pátens alakjában már életbelépett, s az emiitett vállalatok ott is ki lettek ebből véve. A minister ur a magyar vállalatokat nem tehette rosszabb helyzetbe, mint amilyen volt az osztrákoknál. Döntő érv, mely előtt az objektivitásnak meg kell hajolnia. De a tényen ez nem változtat, nem szünteti meg azt, ami lelkünkben él, hogy kedvezményezés történt Ausztriában és nálunk is. De Ausztriában más a helyzet, ott nincs parlament, ott az alkotmányos tényezők és a közvélemény nem szólhatott hozzá a kérdéshez. Ha ott parlamenti tárgyalásra került volna ez az adó ilyen formában, ott is bizonyára hangok emelkedtek volna ez ellen. E tény mellett a hadinyereségadó törvényjavaslatánál felszínre került a titkos tartalékok kérdése is, ez a nagyközönség előtt addig ismeretlen fogalom, melyről maguk a bankok is elismerik, hogy mindenféle módokat és machináeziókat enged meg és bepillantást nyújt azon boszorkánykonyhába, melyben a bankmérlegek készülnek. Hát ez is nevelte a bankellenes hangulatot, hogy vannak il} r en intézmények, melyekben a bankok az ő tőkéi ükét igy elrejthetik ugyanakkor, midőn ez a törvény a természetes személyt oly módon érinti, hogy az kénytelen az ő jövedelmének igen nagy részét adó alakjában az államnak átadni. Amikor tehát oly adóról van szó, amelynél csak egyizben való megadóztatás szerepel s amely alól senki más ki nem bujhatik, akkor életerős, virágzó vállalatok, amelyeiméi világos, hogy annak keretébe tartoznának, ezen egyetlenegyszer fizetendő adó alól mégis menekülnek. Hiszen, t. ház, a bankok nem a háború, hanem a béke intézményei s kell hogy a békének állandó pillérei legyenek. Nem lehet háborús nyereségre spekulálniuk. Ha egy privát ember kihasználja a konjunktúrát, máról-holnapra meggazdagszik, s ekként egy uj réteg alakul, amely azt sem tudja, hogy mit csináljon a pénzével, ezt értjük, s ezek viszont múló ekszisztencziák lehetnek. De ezekkel szemben talán mégis csak más a nagybankok és a nagytőke helyzete a háborúban. Nekik, habár üzleti alapon állanak, vezetniök kellene ; és habár tőlük a banknak és a mai törvénynek szelleme szerint valami altruisztikus irányt nem várhatunk is normális időkben, de háborús időben elvárhattuk volna attól a nemzeti tőkétől, amelyre Beck Gyula t. barátom hivatkozott, hogy vezessen bennünket, példával járjon előttünk ebben a nehéz közgazdasági helyzetben, s ennek mind a közgazdasági élet, mind a magyar társadalom igen nagy hasznát láthatta volna. Mert a bank, ha nem hivatása is, hogy a háborúban nyerjen, azért vesztenie nem kellett volna, de viszont példaadásban hivatva lett volna előljárni. Ezekben igyekeztem objektíve megmagyarázni azon indokokat, amelyek az elfogulatlan szemlélőben a nagytőke elleni bizonyos hangulatot okvetlen kiváltanak. És ha B?ck Gyula t. képviselőtársam azt kérdezi: kinek érdekében és miért vezettetik ez a kampány, erre csak azt válaszolhatom, hogy a nagyközönség és a fogyasztó érdekében. Smki másnak érdekében és semmiféle más czélra nem. A dolog ugyan elkésett, mert a mérlegek már megvannak; de hadd legyen ez intő példa, hogy a magyar fogyasztásnak ezen nagy intézmények által való ilyetén kezelése nem marad visszhang nélkül ebben a házban. Megmondjuk, hogy elégedetlenek vagyunk ezzel. Semmi tendenczia nem vezet tehát, de viszont semmi sem indíthat bennünket arra, hogy elhallgassuk ezeket. A nagytőke nem lehet bálvány, nem lehet szentség, amely előtt mindenki le kell hogy boruljon. Annak megvan a maga természetes rendeltetése, hivatása, de megvannak a nagy hibái is, épen a háború alatt s ezekről igenis lehet beszélni. Hiszen amikor mindenki szenved, a helyzet súlya alatt görnyed, amikor — ismétlem —• régi ekszisztencziák lerombolásáról és ujak megalapozásáról van szó, nem eshetik-e zokon, hogy a legvirágzóbb, leghatalmasabb, természeténél, fejlődőképességénél fogva legerősebb alakulat : a nagytőke nemcsak mindenkép kihasználja a helyzetet, hanem azonkívül még protekcziót is élvez. (TJgy van! balfelöl.) Ha ez ellen minden különös tendenczia nélkül, csak mint a napi életnek egyszerű krónikásai, akik konstatáljuk, hogy mi a helyzet Magyarországon, mi történik itt, mi idézi elő a bajokat, — ha ez ellen felszólalunk s rámutatunk arra, hogy a nagy tőke ezen eljárása szintén egyik forrása lehet a bajoknak, akkor ne tessék csodálkozni, hogy az emiitett hangulat megnyilatkozott. Amint Beck Gyula t. képviselőtársam mondta, a nyilvános számadásra kötlezett vállalatok adójánál majd meg fogjuk vizsgálni, hogy milyen mértékben s mily módon történik ez a megadóztatás. Ez későbbi dolog, de a már meglevő jelenségeken nem
