Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.
Ülésnapok - 1910-635
ŐSS. országos ülés l9l6 jnnius li-én, szerdán. 67 törvényjavaslatot tűzze ki. (Helyeslés.) Méltóztatnak ezen javaslatomhoz hozzájárulni ? (Igen!) Ha igen: azt elfogadottnak jelentem ki. (Helyeslés.) Következik az interpellácziók meghallgatása. Szinyei-Merse Félix jegyző: Gróf Esterházy Móricz! Gr. Esterházy Móricz: T. ház! Minthogy a hadi ruhaneműek díjazása tárgyában február 4-én előterjesztett és eddig válasz nélkül maradt interpellácziómban úgyis túl hosszadalmasan foglalkoztam a hadi ruhaneműek kérdésével, ezúttal igen rövid kívánok lenni. Február végén a napisajtóban és egy ministeri rendeletben napvilágot látott minimális dijszab munkabéreknek a konfekcziós munka terén. Felesleges hangsúlyoznom azt, hogy különösen a háborús gazdaság azt az igazságot állapítja meg és amellett tanúskodik, hogy általában véve a makszimális ár, ha egyáltalában megtartják, minimumként szerepel, viszont a minimális munkabér rendesen csak mint makszimum érvényesül. De eltekintve ettől, azt hiszem, hogy a minimális díjszabás közzététele egyenesen ráutal arra a kérdésre, amelyet szei*encsém volt a t. ministerelnök úrhoz intézni, hogy t. i. voltaképen mennyit kap a nagyvállalkozó a kincstártól, az államtól, a hadügyministeriumtól vagy a honvédelmi ministeriumtól azéit a munkáért, amely munkának munkadiját jónak látták — nagyon is szükséges volt — publikálni. De mondom, ettől eltekintek és a t. kereskedelemügyi minister úrhoz czimezve interpellácziómat, előre kívánok bocsátani egészen röviden két más kérdést is. Daczára annak, hogy ezek a díjtételek — mondom — a napi sajtóban napvilágot láttak és közzététettek, azóta szüntelenül merülnek fel panaszok, különösen a munkásnők köréből, hogy ezen díjtételeknek és feltételeknek egyes pontjait nem tartják be. Vonatkoznak ezek a panaszok különösen arra, hogy a czérna árát levonják és hogy a rendelet szerint nekik biztosított 15 százalék félárát az otthoni munka után nem fizetik meg rendesen, ebből is mindenféle czimen levonásokat eszközölnek. Ezek a panaszok tehát arra vonatkoznak, hogy ennek a különben nagyon szükséges és üdvös rendeletnek sok betűje holt betű marad. Minthogy pedig holt betűből ők háztartási szükségletüket fedezni nem képesek, természetesen az egész rendeletnek nagyon problematikus az értéke. En tehát első kérésemet rövidesen oda reasszumálom, hogy amennyiben az imént idézett ministeri rendelet nemcsak olvasmányul szolgál, hanem az is volna rendeltetése, hogy tényleg végre is hajtassák, hajlandó-e a t. kereskedelmi minister ur a vizsgálatot elrendelni ezen rendelet betartása, helyesebben mondva be nem tartása tekintetében? (Helyeslés abal-és a szélsőbaloldalon.) Második kérdésem, amelyet a t. kereskedelem- I ügyi minister úrhoz vagyok bátor intézni, a következő: Kívánja-e és mi módon kívánja gyakorlatilag is keresztülvinni és biztosítani azt, hogy a hadimunkát elsősorban olyan kisiparosok, azután pedig olyan munkásnők is kapják, akik a háború következtében egyenesen rá vannak utalva ezekre a hadimunkákra ? (Helyeslés a iái- és a szélsőbaloldalon.) Természetesen elsősorban olyan munkásnők részesitendők hadimunkában, akik özvegyek, vagy olyan hadbavonultak családtagjai, ahol a családfentartó, a férfi tényleg bevonult és ennek következtében az asszony sem mezőgazdasági, sem más ipari foglalkozás terén megélhetést szerezni nem tud. Mert arra akarom az igen t. ház figyelmét felhívni, hogy magának a konzorcziumnak emlékirata is megemlékezik arról, hogy vidéken igen számos műhelyt létesítettek és a teksztilművek memoranduma körülbelül 35.000-re teszi ezeknek a munkásnőknek számát. Ezeknek a vidéki műhelyeknek nagyobbitása részben a városi műhelyeknek rovására történt és történik. Megengedem, hogy ezáltal egyes vállalkozók helyenként talán olcsóbb munkához jutnak, de szerintem háborús gazdaságunknak nem lehet czélja az, hogy nagyobb városokban munkahiány, falukon, vidéki városokban és kisebb vidéki góczpontokon pedig formális munkáshiány legyen csak azért, mert helytelen okokból a városi munkát, vagyis a ruhavarrást rusztifikálták, kivitték falura. Ebből áll elő azután az a helyzet, amelyre vonatkozólag egy eklatáns példát vagyok bátor felemliteni egész röviden, csak épen a főbb adatokat, amely azt mutatja, hogy nagyobb városokban ilyesmi lehetetlen és elő sem fordulhatott volna. Mezőtúron, valószinüleg azért, mert ott a hadimunka előtt több volt a kapa, mint a varrógép, amidőn oda kivittek hadimunkát, természetesen be kellett szerezni az otthoni munkához szükséges varrógépeket. Eddigi adataim szerint — azt hiszem, nem egészen pontosak — a teksztilművek körülbelül 100 varrógépet adtak ott el, Singerék pedig, azt hiszem, 230-at, tehát kerekszámban körülbelül 300 ilyen varrógép eladásáról van tudomásom, azonban valószinüleg több is volt. A varrógépek beszerzése részletfizetésre történik. Negyféle erre vonatkozó rubrikát és nyomtatványt vagyok bátor itt felolvasni. Körülbelül egyeznek, az egyik világosabban, a másik kevésbbé világosan fejez ki olyan részletfizetést, amely nézetem szerint bármely munkánál, de különösen hadimunkánál abszolúte nem is tűrhető. Ez áll t. i. benne (olvassa): »A munka abbanhagyása, vagy a heti részletek bármikénti elmulasztása esetén a már lefizetett részletek elvesztése mellett tartozunk a gépet kifogástalan állapotban a hitelezőnknek visszaadni és elismerjük, hogy a megvett gép tulajdonunkká csak a vételár teljes lefizetése után válik«. Ez az egyik. (Felkiáltások a szélsőbaloldálon : Kié ?) I A teksztilmüveké. 9*
