Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-644

43Ö 644. országos ülés 1916 Julius lü-án, csütörtökön. kevés, mert valamivel több az adó, körülbelül 32%-nak felel meg. Már most ennek a háznak törvényes legkisebb értéke lesz a mostani kulcs szerint 160.000 korona, vagyis a 10.000 koronának tizenhatszorosa. Ellenben nézzük most a forgalmi értéket, mely a tiszta bérjövedelem szerint, vagyis 7000 K szerint igazodik. Ha ezt kapitalizáljuk a rendes kapitalizáló kulcscsal, t. i. körülbelül 7%-kal, lesz az érték 100.000 korona. De ha tovább megyek és kapitalizálom 6%-kal, ami már majdnem lukszus-ház, akkor az érték lesz 116.000 korona; ha pedig lemegyek 5%-ra, akkor az érték még mindig csak 140.000 korona lesz, tehát még 5%-os kapitalizáczió mellett is messze alatta marad a törvényes legkisebb értéknek. Tekintettel tehát arra a körülményre, hogy az illetéknek ilyen magas kiszabása a budapesti házaknál, melynek aránytalansága elvileg a legélesebben kiderül abban a pillanatban, ha ezt a földbirtoknál követett eljárással hasonlítjuk össze, itt tényleg oly helyzetet teremt, hogy ennyire súlyos illeték esetleg már a forgalmat is komolyan veszélyezteti és mindenesetre csökkentheti, tehát a fiscus bevételére is kedvezőtlen hatást gyakorolhat. Igén kérem a t. pénzügyminister urat, tegye lehetővé azt, hogy fentartván az adómentes házakra a 16°/o-os kulcsot, a teljes adó alatt lévő házakra egy alacsonyabb kulcs határoztassék meg, amelyet én a mostani 13°/o-ban látnék legszívesebben megállapítva. 13-szorosban, mert ez körülbelül megfelel azon 20% különbségnek, amely az adómentes és az adóköteles ház adófizetése között — mert hiszen az adómentes ház is fizet cca 9% adót — fenforog. De amennyiben nem akarja a régi kulcsot meghagyni, tegyen valamit ez irányban s menjen bele abba, hogy legfeljebb a nyersbérjövedelem 14-szeresében állapíttassák meg az adóköteles házakra nézve a törvényes legkisebb érték. A másik észrevételem, amint említeni bátor voltam, vonatkozik az átmeneti intézkedésekre, még pedig a 12. §-ra. E paragrafust Csermák t. képviselőtársam is kifogásolta s én is abból indulok ki, hogy a 12. §-nak az a rendelkezése, amely a következőkép hangzik: »A jelen törvényben foglalt határozatok mindazoknak az illetékeknek a megállapításánál megfelelően alkalmazandók, amelyek e törvény hatálya alatt kerülnek elsőfokú kiszabás alá«, egy tág kaput nyit egyenlőtlenségeknek, igazságtalanságoknak és mindenekelőtt tartalmaz egy rendelkezést, amely visszaható erőt létesit az uj illetékre nézve a múltban kötött jogügyletekre, hagyatékokra stb., ami pedig, azt hiszem, semmiféle szempontból nem kívánatos. (Helyeslés.) T. ház! Ha a javaslatnak ez a szakasza törvénynyé válik, akkor az a kérdés, hogy vájjon az illeték uj vagy a régi törvény szerint szabandó-e ki, tisztán attól a körülménytől lesz függővé téve, hogy a kiszabási hivatalnak milyen a belső ügykezelése, hogy mennyire tetszik neki az illető ügyet gyorsan vagy lassabban elintézni. Mert hiszen semminemű törvényes korlátozás az elintézés idejére nézve sehol nincs. Ez tehát a félnek teljes kiszolgáltatása az illetékkiszabási hivatallal szemben, ami azt hiszem, magában hordja sok kellemetlenségnek, igazságtalanságnak, kedvezésnek a lehetőségét, (TJgy van! TJgy van! balfelöl.) amibe tehát belenyugodni nem hiszem, hogy lehetséges. A fél magára az elintézésre semmiféle befolyást nem gyakorolhat, hacsak nem akar oly befolyást gyakorolni, amely nem kívánatos, t. i. illegitim befolyást. Végre pedig előáll az a szituáczió, épen a visszaható erő következtében, hogy valaki pl. megköt a törvény életbelépte előtt egy jogügyletet, mondjuk: adás-vételt, kiszámítja a maga összes fmancziális terheit, belekalkulálja az illetéket s akkor egyszerűen ki van téve annak, hogy ez az illeték, mely a jelenlegi kulcsok szerint nem épen csekély emelést fog jelenteni, tisztán a kiszabási hivatal szeszélye, vagy mondjuk: rendkívüli elfoglaltsága következtében — hisz nagyon jól tudjuk, hogy különösen ma, csekélyebb létszámmal dolgozván, mennyire el vannak foglalva — oly időben fog kivettetni, mely az uj törvény alkalmazását fogja az illetékre nézve szükségessé tenni. Én tehát a javaslat 12. §-ának ezen rendelkezésével szemben bátor leszek a részleteknél egy módosítást benyújtani, amelyben a 12. §. szövegezésének olyatén módosítását proponálom, hogy az első bevezető mondat meghagyásával ezen szavak helyett : »melyek e törvény hatálya alatt kerülnek elsőfokú kiszabás alá« e szavak tétessenek : »ruelyekre nézve a kincstár joga a törvény életbelépte után nyilt meg«. A lényeges momentum ugyebár minden illetékkiszabásnál az, hogy mikor nyilik meg a kincstár joga. Ez oly rendelkezés, amely az illetéktörvényekben nem is ismeretlen, hanem gyakran visszatér az előző illetéktörvényekben. Én tehát nem látok semmi okot arra, hogy ez a méltányosságnak és igazságnak teljesen megfelelő rendelkezés az eredeti rendelkezéssel szemben igy állapittassék meg. Harmadik megjegyzésem vonatkozik a becslési eljárásra, melyet a törvény instituál. Erre nézve is voltam bátor a pénzügyi bizottságban kifejteni azon aggályomat, hogy mivel a minister urnak saját statisztikai adatai szerint az indokolásban felsorolt 755 ezer eset átlagos értéke a 2000 koronát nem haladja felül, tehát már ebből is látjuk azt, hogy többnyire egészen kisértékü ingatlanok tulajdonjog-cseréjéről van szó. Nem volna-e tehát lehetséges megnyugtatást kapnunk arra nézve, hogy a pénzügyigazgatók, kik a különben hozandó uj törvények által kvalitative és kvantitative úgyis oly óriási mértékben lesznek megterhelve, nem fogják-e ezt — bizonyos mértékig