Képviselőházi napló, 1910. XXX. kötet • 1916. junius 7–julius 15.

Ülésnapok - 1910-637

637. országos ülés 1916 június 16-án, pénteken. 119 volt. És mi ez az eredmény ahhoz, ha meggondoljuk, hogy a poroszoknak évenként megújuló hitbizományi törekvése daczára s az 1913-ban benyújtott hitbizományi reform-törvényjavaslat óta is évenként átlag 48.000 hektár földet kötnek meg hitbizomány alakjában. Ha már most keresem a német telepítés sikertelenségének okát, ugy azt négy fő pontban foglalhatom össze. Elsősorban abban, hogy tapasztalatok hiján egy nagyszabású telepitési akozióról szó nem volt; toldoztak, foldoztak és ha szabad egy hasonlattal élnem, ez a telepitési akczió inkább egy régi nagy angol kastély stilusához hasonlított, amelyhez mindegyik uj tulajdonos a maga korának megfelelő stílusban épit valamit, hogy a kastélyt kényelmesebbé tegye. A hibát másodsorban a bürokrata rendszerben látom. Amig Poroszországban a felajánlott birtokot megbecsülik, amíg referálnak róla, amig az egész ügy a különböző retortákon átmegy és amig döntésre kerül a sor, addigra vagy megvették azt a birtokot vagy az ára jelentékenyen felszökött, szóval a húzásnak és halogatásnak csak a telepítés látja kárát, öriási jelentősége van a lengyel akczió befolyása folytán rendkívüli mértékben felcsigázott földáraknak is. Ezek olyan méreteket öltöttek, hogy teljesen egészségtelenné váltak, a földbirtok hozamával arányban nem álló vételárakat produkáltak és szinte alkalmatlanná tették a földet egyáltalán a telepítésre. És ha még hozzáteszem, hogy igen sok helyen alkalmas telepesekben is hiány állott be, ugy hogy kénytelenek voltak sokkal kevésbbé alkalmas anyagot hozni, mint például Marién werderben. ahol minden tekintetben alacsonyabb rendű orosz-lengyeleket telepitettek be, a kik azelőtt évek folyamán nem foglalkoztak mezőgazdasággal vagy ha foglalkoztak is, nem intenzív, hanem eksztenziv gazdálkodásra voltak csupán berendezve: mondom, ha hozzáteszem ezt, röviden összegezem azokat az okokat, amelyek a porosz telepitési akczió sikertelenségére vezettek. Rátérek, t. képviselőház, a második példára, az angliai telepítésre. Hogy Anglia a nagy latifundiumok országa, ahol a nagy urak magánkedvtelései, a vadászatok kedvéért óriási területeket kerítettek be és vontak ki a szabad forgalomból, a megmunkálásból, az köztudomású. Kevésbbé ismeretes talán az, hogy a múlt század folyamán egy nagy államférfiú kiadta azt az agrárius jelszót, amelyet a XIX. század második felében, illetőleg harmadik harmadában egy franczia államférfiú kisajátított magának és világszerte ismeretessé tett. O'Connor mondta, hogy vissza kell térni a faluhoz. De akkor szinte nevetségesnek tartották ezt. Akkor ezzel ellentétben a végtelenségbe menő indusztrializálódásnak a jelszavát adták ki és azt mondták, hogy addig nem szabad nyugodni, amig Anglia nem éri el a workshop of the world-ot, amig nem lesz a világ kereskedője. 1780-tól 1880-ig tartott ez az akczió. 1880-tól a XIX. század végéig egy egyoldalú indusztriális fejlődés képét mutatja Anglia és ránk nézve igen érdekes tanulság, hogy ezen irányzat hirtelen megfordulását elsősorban nem gazdasági, hanem politikai okok idézték elő : az 1884-iki választói reform, a mezőgazdasági munkásoknak az alkotmány sánczaiba nagy részben való befogadása, a két nagy történeti angol pártnak odairányuló törekvése, hogy ezt az uj választói anyagot lehetőleg felvegye. De daczára ennek az 1887-es, 1890-es és 1894-es Allotments act a parczellás birtokokra vonatkozólag és az 1892-ik Small holdingsact a kisbirtokokra vonatkozólag teljesen eredménytelen volt. A munkáspárt megalakulása azonban 1900-ban siettette a kérdés megoldását. Ekkor már végleg veszélyeztetve látták a nagy politikai pártok a maguk számára a munkáselemek szavazóközönségét és Campbell-Bannermann 1905-ben kiadta a jelszót, hogy we must colonize our own country, a saját hazánkat kell kolonizálnunk. De ennek egy másik oka is volt. Az ipari fejlődés Angliában megakadni látszott. A nagy nemzetközi verseny és ennek élén Németország külső és tengerentúli piaczai óriási konkurrencziát támasztottak Angliának. És akkor egyszerre kezdtek visszaemlékezni O'Connorra és az ő jelszavára, elkezdették csóválni a fejőket és kérdezni .önmaguktól, vájjon helyes gazdasági politika-e az, amely mezőgazdasági óriási importra kényszerít egy olyan államot, mint Anglia és amely odajuttatta Angliát, hogy sertésben, szalonnában évente 368 millió márka értéket kénytelen imtjortálni, vajat 500 millió márka értékben, tojást 170 millió márka értékben és igy földmivelési czikkeket jóval több mint 1000 millió márka értékben. És elkezdtek gondolkodni arról, amikor a népesség folyton tartó szaporodásával nem tud lépést tartani az indusztrializálás megakadt folyamata amikor a munkanélküliség réme fenyeget, nem volna-e helyesebb és jobb belterjes mezőgazdasági politikára áttérni, amely, amint a Daily News kiadója, Gardener, mondta : »végre felnyithatná Anglia szemeit, mert Anglia óriási gazdasági fellendülése idején annyira elvakult, hogy nem látta meg a saját földjét*. (Halljuk ! Halljuk !) így született meg az 1907-iki angol törvény és témánkra vonatkozólag talán érdekes, hogy 1906-ban a földmivelésügyi ministerium statisztikának a készitését rendelte el a birtokmegoszlásra vonatkozólag és az rövid pár hónap alatt elkészült, ugy hogy az 1907. május havában beterjesztett törvényjavaslat már az ezen félév alatt elkészített statisztika adatainak eredményét ölelte fel. A törvénynek főintencziói a következők : a grófságok már eddig is erre illetékes bizottságai ezentúl vehetnek és bérelhetnek, a reasonable terms azon megfelelő és józan árak mellett földbirtokokat és ezeket telepítésre, parczellázásra, de főleg bérbeadásra használhatják föl 50 acre-nél nem nagyobb terjedelemben, 14—35 évig terjedő bérleti időre, ugy hogy a vállalkozó esetleg tovább is adhatja. Felvilágosittatik egyszersmind a kor-