Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-631

358 631. országos ülés 1916 február 23-án, szerdán. hogy dixi et saJvavi animam meam ! (Helyeslés balfelől.) Elnök: Vitának helye nem lévén, kérdem a t, házat, tudomásul veszi-e a ministerelnök urnak Simonyi-Semadam Sándor képviselő ur interpellációjára adott válaszát, igen vagy nem ? (Igen ! Nem !) A ház a választ tudomásul vette. Ki következik ? Pál Alfréd jegyző: Polónyi Géza ! Polónyi Géza: T. képviselőház ! Nem képzelek nagyobb lelkifájdalmat, mint az elveszett haza felett való buslakodást. Ez a gondolat tolakodott az agyamba, amikor Vanderveldenek, a belga szocziáldemokraták vezérének az Intertiaczionale egyik csillagának, a legutóbbi napokban közzétett melankolizálását olvastam a haza fogalma felett. Csodálatos, hogy egy ilyen világra szóló nagy tehetség akkor találja meg a haza fogalmát, mikor azt félig már elvesztette. Tőle tudtam meg, hogy most már az internaczionalizmus táborában is tudják, hogy a haza fogalma a föld, a család,az anya, a hitves,a gyermek s a jóbarát együttvéve. Ezek a fogalmak egyenként is méltók arra, hogy ezeknek védelme felől alkotmányos testületek komolyan tanácskozzanak. Már most én kontribuálni szeretnék ahhoz a gondolathoz, hogy mindazok, akik aggódnak a legközelebbi jövendő sorsa felett, igyekezzünk megtalálni azokat a módozatokat, amelyekkel ennek a szent magyar hazának védelmében egyetértünk. Teljesen osztozom a t. ministerelnök urnak az előbbi inteipelláczió kapcsán kifejezett azon elvi álláspontjában, hogy háború idején nem a későbbi nagy jövendőnek elvi kérdéseiről, hanem a gyakorlati szükségességnek gyors orvoslásáról és azon munkákról kell tanácskoznunk, melyek a haza védelmében elsősorban kell hogy álljanak. (Az elnöki széket Szász Károly foglalja el.) Ezek közé tartozik elsősorban a táplálkozás kérdése. Nehéz volna nekem, különösen egy vitéz és győzelmes hadsereggel szemben eldöntenem, vájjon melyik inkább soros, melyik inkább fontos a két feladat közül: a fronton lévő önfeláldozó, életet odaajándékozó küzdelem, avagy pedig az itthonmaradottak küzdelme aziránt, hogy ezt a nemzedéket táplálékkal elláthassuk. S én nem habozom kijelenteni : tűnődésem folyamán arra a meggyőződésre jutottam, hogy az éhínség veszedelmesebb fegyver, mint a golyó, mert mindenkit eltalál és kéri el heti énül pusztít. És azt hiszem, t. ház, hogy az állami feladatok között még háború idején is eminens fontosságú az, hogy a hadseregnek és az egész nemzedéknek táplálkozásáról megfelelőleg gondoskodjunk. En tudom, t. ház, hogy a legközelebbi jövendő, mely a békének najDsugarai alatt fog majd érlelni eredményeket, foglalkozni fog azzal a nagy kérdéssel, miként kell a jövendőnek háborúit ugy előkésziteni, hogy élelmiszerkészletek gyűjtésével foglalkozzunk. Talán nem csalódom, ha a legközelebbi jövő egyik legnagyobb feladatául ezt tekintem majd béke idején, annál inkább, mert a tudomány köreiben immár gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a jövő nemzedékek sorsát azok fogják irányítani, akik ugy tudják saját nemzedéküket táplálni, hogy több fehérnyét fogyasztanak, mint a másik. Mind az intellektuális, mind a fizikai téren fiziológusok és biológusok ma már megegyeznek abban, hogy nemcsak a táplálkozás mennyisége, hanem minősége is igen fontos a jövendő szempontjából. Ebbe a keretbe szeretném beleilleszteni azt az egypár gondolatomat, melyet ma a t. képviselőháznak és a t. kormánynak szives megfontolásába ajánlok. Bevezetésül, illetve elsősorban néhány teljesen ártatlannak látszó kérdéssel kívánok és pedig telhető röviden foglalkozni, de már most jelzem, hogy azoknak egyenkint igen fontos jelentőséget tulajdonitok. Interpelláczióm utolsó pontjánál foglalkozni fogok egy kérdéssel, amelyre nézve hizelgek magamnak azzal a feltevéssel, hogy egyet fogok érteni a t. ministerelnök úrral és a t. többséggel is a kérdésnek elvi megítélésében ; meglehet, hogy a gyakorlati végrehajtás tekintetében differencziák lesznek köztünk. Most már, hogy a dologra térjek, elsősorban meg kell emlékeznem arról, hogy itt a képviselőházban, mikor a drágaság kérdése tárgyaltatott, az ellenzék részéről, talán feladata körén túlterjeszkedői eg, konkrét programm terjesztetett a ház elé ; nagyon sajnálom, hogy a t. ministerelnök ur azt oly röviden kezelte és rá tulaj donkép érdemleges választ alig is adott. Ez bizony elriasztó dolog abban a tekintetben, hogy az ellenzék, melynek különben is az volna inkább feladata, hogy konkrét programmot ő követeljen a kormánytól és azután azt bírálja, ilyen szerepre vállalkozzék. Én azonban most mégis kivételesen erre a területre lépek, mert azt hiszem, hogy amiket a gyakorlati élet tapasztalataiból merítve itt elmondandó leszek, a t. kormány meg fogja szívlelni és talán gyorsan is hasznára fogja fordítani az országnak, minden esetre javítani fogják ennek a kérlelhetetlen drágaságnak szenvedéseit, melyek bizony nagyon sürü panaszokban jutnak el hozzánk. Kezdem mindjárt a vad kérdésével. Tudjuk, hogy a vadhús jelentékenyen drágább lett. Ez azután arra vezetett, hogy bizonyos oldalról élezelődések tárgyává tétetett a vadhús árának emelkedése. Hát én nem fogom a t. házat azzal megsérteni, hogy a vadhús jelentőségéről és fontosságáról itt disszertácziót tartsak; hanem én megütköztem ezen az élezelődésen — őszintén mondom — azért, mert véletlenül oly vidéken gazdálkodtam, ahol láttam annak okát, miért lett drágább a vadhús, mint eddig volt. A felső vidéken, amely tulajdonkép kamarája volt eddig a vadnak, — pl. Nyitra megyéről mindnyájan tudjuk, hogy a legvaddusabb vidékek