Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-630

336 630. országos ülés 1916 február 19-én. szombaton. pjtolni és fentartani gyenge női kezekkel és gyermekmunkává] nem sikerülhet. Azért azon mezőgazdasági üzemeknél kell főkép forszírozni a termelési kontingens fentartását, vagy talán fokozását, amelyeknek géperő áll rendelkezésére. Teljesen igazat adok annak a t. képviselőtársamnak, aki azt mondta, hogy ő nem tudja megértem, miért nem rekvirálják az országban található összes mezőgazdasági gépeket. Ha lehet embereket kirendelni hadimunkára, ha lehet elvinni a kis- és nagygazdaságokból minden állati munkaerőt, miért ne lehetne elvinni a váci-körúti kirakatokban és a különböző gyárakban teljesen használatlanul álló gépeket ? Tessék azokat rekvirálni ! Kártalanítsák a tulajdonosokat, de a gépeket feltétlenül állítsák be a nemzeti gazdaság szolgálatába. (Helyeslés a baloldalon.) Természetesen ez nehéz dolog lesz, mert a hatalmas gépkartell nehézségeket fog gördíteni ennek útjába ; de meg kell törni ennek a kartellnek az ellenállását, amely legutóbb is olyan óriási áremeléssel használta ki a háborús konjunktúrát, (ügy van! baljelöl.) A mezőgazda nem okolható sem a termelés csökkenéséért, sem az árak emelkedéséért, mert hiszen a mezőgazdaság terményei nagyobbára makszimálva vannak. Az ipar ellenben szabadon határozza meg a maga árait, a kartellek szabadon gazdálkodnak Magyarországon. Minden modern államnak van kartelitörvénye ; sajnos, nekünk nincs. Ennek hiányát érezzük most gazdasági életünk anarchiájában. (Igaz ! ügy van ! a baloldalon.) A gazdával szemben a szenzál diktálja az árakat és a szenzál diktálja az árakat a fogyasztónak is. Nem a gazda állapítja meg az árakat, hanem a közvetítő kereskedelem, amely olcsón viszi el az árut a termelőtől és drágán adja el a fogyasztónak. Az általam összeállított statisztikának utolsó konklúziója az, hogy ma Magyarországon a mezőgazdasági termelésben a termelő az utolsó fogyasztónál jelentkező árnak 30%-át kapja, míg 70% a közbeeső közvetítőknek jut. Ez majdnem az egész vonalon így van. Ha most meggondoljuk, hogy a mezőgazda viseli az állattenyésztés minden rizikóját, őt terheli az időjárás minden viszontagsága, ellenben a kereskedőnek és a közvetítőnek semmi rizikója nincs, legfeljebb az a kalamitás, ami a vasúton érheti —- az árak csökkenéséről ma már álmodni sem lehet — akkor elmondhatjuk, hogy ez egy helytelen, igazságtalan perczentuáczió, amely munkanélküli jövedelmet biztosit a közvetítőnek, megkárosítja a termelőt és lényegesen megkárosítja a fogyasztót. (Igaz ! ügy van I a baloldalon.) Szeretnék erre egy szebb szót találni, de sem szebbet, sem találóbbat nem tudok : ez uzsora a termelővel szemben, uzsora a fogyasztóval szemben, (ügy van ! a baloldalon.) A modern állam életét, gazdaságát kereskedelem nélkül elképzelni nem tudjuk. Ne tartson (Sándor Pál és környezete olyan együgyűeknek minket, akik egy agrárirányzat hívei és az agrárizimisban is egy demokratikus irányzat szószólói vagyunk, hogy ránk disputálja, hogy mi a bankok, a kartellek létjogosultságát tagadjuk, vagy hogy nem akarjuk elismerni a tisztességes kereskedelem szükségét. Nem, t. képviselőház, gimpliket így már nem lehet fogni! Semmiféle párton, semmiféle parlamentben nem akadnak már olyan bedeszkázott fejii emberek, sem agráriusok, sem mások, akik akár a kereskedelemnek, akár a hiteléletben a banknak, akár a gazdasági élet szabályozásában magának a kartellnek a létjogát: teljesen ridegen tagadni akarnák. De követelünk korrektivumokat mindezen intézményekkel szemben. (Helyeslés balfelől.) Amikor mi a bankok, a kartellek visszaélései és a kereskedelmi világban előforduló visszaélések ellen az államhatalom és a törvényhozás részéről korrektivumokat követelünk, akkor ezen igazságos, szocziális küzdelmünkben, amelyben a fogyasztó közönségnek és a dolgozó nép millióinak érdekeit védelmezzük a pénz hatalmával szemben, minket nem lehet elnémítani és elrettenteni még akkor sem, ha ránk akarják fogni, hogy mi felekezeti tendencziával teszszük ezt. Ez a tendenczia teljesen távol áll tőlünk, (ügy van I balfelől.) Nem akarok visszatérni arra az áldatlan vitára, amely itt lefolyt és beszédemben óvakodni fogok attól, hogy a hamu alatt rejlő parázsra ráfújjak és esetleg újból lángra lobbantsam a szenvedelmeket. Én azonban teljes objektivitással csak arra akarok rámutatni, hogy nagyon rosszul áll Sándor Pálnak és társainak ügye — értem Szende Pálékat és a hasonló embereket, akiket egyénileg tisztelek, csak világfelfogásuktól, az OMKE-ben kifejtett agitácziójukról beszélek — ha idejönnek és kijátszszák magukat megbízás nélkül fogadatlan prókátoraivá a zsidóságnak, amit mi nem is akartunk támadni. De amikor az egész országban évtizedek óta borzasztó agitáczió folyik a >>bőrkabátosok«, a »monoklisak«, ellen, akkor szükségét éreztük annak, hogy egyszer az éremnek másik oldalát is megmutassuk. (Helyeslés balfelől.) Azt hiszem, erre nem lehet azt mondani, hogy mi megbontottuk volna azt az egyetért ért és harmóniát, amire a világháborúban a magyar társadalomnak is szüksége van. Azonban kérve kérjük itt erről a helyről is Sándor Pált, hogy hasonló akcziót és agitáeziót ne folytasson. Mi ugyan nyereségszámlánkon könyvelhetnénk el az ő beszédét, mert hatalmas tápot adott vele a mi agitácziónknak és nagyon sok embernek kinyitotta szemét, aki eddig nem látta tisztán a dolgokat, de mégis, ugy hiszszük, az ország érdekében áll, hogy most a háború alatt és a háború után is óvakodjunk a kérdéseknek ilyetén beállításától. Mert ez sem annak az intézménynek, amelyet védeni akar, sem annak a felekezetnek, amelynek — teljesen jogtalanul — védelmezőjeként jelentkezik, sem pedig az egész társadalomnak nem használ és teljesen eltereli a figyelmet azon fontos szocziálpolitikai kérdésektől, amelyek megoldása egyformán érdekében áll Magyarországon a kereskedelemnek, a mezőgazdaságnak, az ipar-