Képviselőházi napló, 1910. XXIX. kötet • 1916. január 28–február 28.

Ülésnapok - 1910-627

627.. országos ülés 1916 február 16-án, szerdán. 263 ték a gyógyszerek árát 300°/o-kal, még pedig nemcsak a semlegeseknek, hanem nekünk is. Azonban hogy áll a dolog? Ugy, hogy annak ellenére, hogy a mi közegészségügyi viszonyaink jósága a szövetséges német birodalomnak is érdeke, mégis a sorsnak különös kegyelméből, bár a semleges államok saját valutájukban fizethetik a gyógyszerek árát, mi nem vagyunk méltók arra, hogy koronával fizethessünk szövetségesünknek, ő csak a márkát ismeri el fizetési eszköz gyanánt. Méltóztassék tehát, amennyire lehetséges, ebben a tekintetben is intézkedni. Ezek után a következő interpellácziót vagyok bátor előterjeszteni (olvassa): »1. Szándékszik-e a belügyminister ur az 1876 : XIV. törvényczikk alapján a gyógyszertárak engedélyezésére vonatkozólag kiadott és már sok tekintetben elévült ministeri szabályrendeletet rövid időn belül revideálni? 2. Szándékszik-e a gyógyszertári jogok adományozását olykóp rendszeresíteni, hogy e jog elsősorban és kizárólag a közegészségügy érdekeinek megfelelőleg az arra szakszempontból érdemeket szerzett okleveles gyógyszerészeknek adassék? 3. A katonai felmentéseknél kellő figyelmet fordit-e a nélkülözhetlen gyógyszerészek felmentésére ? 4. Tett-e vagy szándékozik-e tenni intézkedéseket a gyógyszerszükségletek kellő arányú és jutányos beszerezhetése tárgyában?* Elnök: A belügyministerur válaszolni kivan. Sándor János belügyminister: T. ház! Ugy vélem, a t. ház is helyeselni fogja azon álláspontomat, hogy én a mai napon nem szándékozom behatóbban belemenni a gyógyszerészeti kérdés tárgyalásába és annak megoldására nézve programmot adni, mert ugy hiszem, azok a nagy idők, amelyeket élünk, nem alkalmasak arra, sőt maguknak a gyógyszerészeknek sem áll érdekében, hogy most foglalkozzunk a gyógyszertári ügy reformjával, amelynek akkor, amikor a sor rákerül, gyökeresnek kell hogy legyen. (Helyeslés a jobboldalon.) Hogy a reform gyökeres legyen, ezt senki sem óhajtja jobban, mint én és a belügyministerium. Mint a t. képviselő ur is ráutalt, de mint azt elődeim itt a házban ismételten elmondották, a belügyministeriumnak nincsen nehezebb, kényesebb, hogy ugymondjam odiózusabb ügye, mint épen a gyógyszertárak kérdése. Minthogy azonban a képviselő ur — amint róla fel is tételezem és amint ő maga is hangsúlyozta — nem egy konkrét ügy érdekében, hanem a gyógyszerészet, mint közegészségügy érdekében szólalt fel, nem akarok kitérni azelől, hogy pár szóval reflektáljak az általa elmondottakra. (Halljuk! Halljuk!) Az 1876. évi XIV. t-cz. a gyógyszertárat közegészségügyi intézménynek jelenti ki és annak is kell lennie. Azonban már maga az 1876 : XIV. t-cz. is megengedte és a gyakorlatban is az fejlődött ki, hogy ebben a közegészségügyi intézményben, közérdekű oldalai mellett üzleti szempontok is előtérbe nyomultak. Méltóztatik ugyanis tudni, hogy kétféle gyógyszertár van. Az egyik a reáljogu gyógyszertár, amely szabad adásvétel tárgya, a jogok régi eredetűek, egyes családok tulajdonában vannak, szabadon adatnak el és vétetnek meg és az ujabb idők fejlettebb viszonyai következtében nemcsak vagyonosabb emberek tulajdonában vannak, de bankok tulajdonába is kerülnek. Sághy Gyula: Már erre is rámennek a bankok! Ez érdekes! (Zaj.) Elnök : Csendet kérek, képviselő urak! Sándor János belügyminister: A másik az u. n. személyjogu gyógyszertár. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert bár a törvény kimondja, hogy ezek személyes jogok, üzleti forgalom tárgyát nem képezhetik, mégis maga a törvény is megengedi az átruházást, az egyetlen korlát csupán az, hogy az illető, akire a jog átruháztatik, birjon gyógyszerészi kvalifikáczióval. Mindazonáltal az átruházás az illetők magánjogi ügye, melybe a hatóság bele nem avatkozhatik, azt tudomásul venni köteles. Ennek mi a következménye? Az, hogy a személyjogu gyógyszertárak is adásvétel tárgyát kéjDezik. Ezt mindenki tudja, a belügyministeriumhoz felkerülő átruházási ügyek mellett ott vannak az adásvételi szerződések, ha pedig nem volnának, akkor itt vannak a gyógyszerésztestületek hivatalos közlönyei, amelyeknek hátlapjáról leszek bátor czitálni, hogy »személyjogu gyógyszertár ennyiért és ennyiért eladó*. Itt van pl. egy ilyen apróhirdetés (olvassa) : »Bácsmegyei 20.000 K átlagforgalmu gyógyszertár 60.000 K-ért, házzal együtt 88.000 K-ért eladó«. Aztán van itt egy másik (olvassa) : »Somogymegyei gyógyszertár 20.000 K átlagjövedelemmel 84.000 K-ért eladó*. De látható itt egy egész sorozat. Itt van egyik nagy baja az egész gyógyszertári ügynek. A fiatal gyógyszerészsegéd — ós minél fiatalabb, annál inkább — arra törekszik, hogy ilyen gyógyszertárat vegyen; ebbe belefekteti vagy a családi vagyont, vagy pedig hitelt keres a megvételre. Mihelyt ezt a tőkét belefektette, vagy hitelt vett igénybe, ő már nem csupán a közegészségügynek szolgája, hanem egy pénzügyi műveletnek súlya alatt nyög. Ki kell hoznia a befektetett összeg kamatait és a törlesztési részleteket, hogy pedig ezt megtehesse, minél nagyobb jövedelemre igyekszik szert tenni. Minthogy azonban a jog személyhez van kötve és nem hagyományozható, ennélfogva arra is igyekeznie kell, hogy minél kedvezőbb áron túladhasson a gyógyszertáron, hogy ily módon biztosítsa magának a befektetett összeget. így történik, hogy a személyjogu gyógyszertárak rövid időközökben egymásután átruháztatnak. Ezek szerint az, akinek gyógyszertára van, azt vagy mint reáljogot szerezte, vagy mint személyjogot szerezte, de szintén vásárlás utján