Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.

Ülésnapok - 1910-603

48 605. országos ülés 1916 január k-én, kedden. fegyelmi jogom alatt akarok tartani, azt nem zárom ki és nem engedem kibújni. Annak nem az a legnagyobb büntetés, hogy kidobom, mert az nem szankczió. Annak az a büntetése, ha megszüntetem, mert hiszen a Pénzintézeti Központ a közérdek szempontjából működik, nem magánérdek szempontjából. Ha tehát a Pénzintézeti Központ azt látja, hogy ez a pénzintézet a köz szempontjából nem jó, a köz szempontjából veszedelmes, annak nem az az elintézése, hogy kidoblak és most már szabadon garázdálkodhatsz, mert még én sem ellenőrizlek, hanem a szankoziója az, hogy kivégezlek. Ez egyik hibája a szövetkezeti formának. Én azt hiszem, ha ez nem ebben a formában létesíttetnék, akkor ez a hiba már magától, eo ipso kiküszöböltetnék. De ez csekélység. Bevégzem beszédemet, mely talán kissé hoszszabbra nyúlt, mint terveztem, de egy kérésem van. A pénzügyminister urnak, vagy — mondjuk — az országnak sikerült az az eddig el nem ért, soha elérhetőnek nem is gyanított eset, hogy emiszszióját a magyar nép vette fel és emisszióját nem idegen bankházakkal, nem idegen tőkékkel kellett neki olcsó árfolyamon és nagy költséggel elhelyeztetni, hanem a nép szivéhez és zsebéhez tudott fordulni, mert ma nem áll az, ami Mária Terézia alatt volt, hogy vitám et sanguinem, sed avenam non, mert ma az avenát is, a pénzét is ide adta a nép. Hogy ez sikerült, ez nagy érdeme a pénzügyminister urnak, nagy érdeme a nagy intézeteknek, de legnagyobb érdeme a népnek, a nép lelkének. Most csak arra kérem, ne méltóztassék megengedni, hogy az értékpapirkufárok megkárosítsák ezt a népet a papírok piaezra dobásánál elkövetett spekuláczióval. Ha ahhoz a nagy rezervoárhoz, az ország megtakarított tőkéjéhez méltóztatik fordulni, amikor az állam szükségleteit, mikor egy világháború költségeit fedezni akarja, akkor tessék egyúttal törvényesen gondoskodni arról, hogy a béke után bekövetkezendő nagy pénzhullámzásokban annak a földmivesnek a papírját ne spekulálják el, az ne veszítsen rajta, ne veszítse el bizalmát az állam iránt, az állam pénzügyei iránt, hogy jövőre is hozzá tudjon fordulni az állam, ha szüksége lesz rá és pénzemisszióját, papiremisszióját saját népünknél tudja felvenni. Adja Isten, hogy ugy legyen. (Élénk helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Elnök : Szólásra ki következik ? Vermes Zoltán jegyző: Polónyi Géza ! (Halljuk ! Halljuk 1 balfelől.) Polónyi Géza: T. képviselőház! A tegnapi nap folyamán felszólalt igen t. szónok urak erről az oldalról az összes ellenzék nevében tették meg nyilatkozataikat. Mély tisztelettel fogadom és viseltetem azok iránt a nyilatkozatok iránt. Minthogy azonban én pártkörön kivül állván, ezekhez a megállapodásokhoz nemcsak hozzá nem járultam, de módom sem volt azokról véleményt nyilvánítani, ne méltóztassék rossz néven venni, ha én kötelességemet teljesítve, kifejtem saját álláspontomat, amire különösen az kényszerit, hogy az ugyancsak a mélyen t. ellenzék nevében beszélő Szterényi József t. képviselő ur tegnap oda konkludált, hogy ezt a javaslatot a harmadszori olvasáskor, amennyiben az általa }>roponált módosítások elfogadtatnak, meg fogja szavazni az ellenzék is. Miután én különösen ezzel a szemponttal akarok foglalkozni, tartozom majd indokolni azt, miért vagyok azon az állásponton, hogy ennek a javaslatnak olyan módosítását és olyan változtatását, amely lelkiismeretemet megnyugtatná annyira, hogy ahhoz hozzájárulhassak, teljesen kizártnak tartom. Meg fogom indokolni, hogy miért. Szivem mélyéből örvendek azonban elsősorban annak, hogy a sapientis est consilium mutare in melius győzött a t. képviselőházon és hogy nem kell a parlamenti végleteknek fegyvereivel a küzdelmet folytatni. Nem titkolom, hogy engem talán szinte különlegességszámba menőleg bizonyos aggodalom fogott él, mikor ezt a kérdést felvetve láttam, mert én ugy gondolkoztam, hogy: Hannibál ante portás, nagy veszély lenne hazámra és nemzetemre, ha megismétlődnének a parlamenti tülekedésnek azok a jelenetei, amelyek úgyis olyan fájdalmas emlékezetűét De megvallom, engem egy jogetikai momentum is arra ösztökélt volna, hogy annál az alkalomnál legalább is meggondoljam, vájjon részt vegyek-e ilyen küzdelemben és igen röviden csak annyit mondok, hogy egyrészt abból a tényből folyólag, hogy a Szalonikiban történő események nagyon mélyen lekötik mindnyájunk figyelmét, másrészt azonban egyénileg abból a tényből folyólag, hogy családom és gyermekeim jövője engem inkább a besszarábiai harczi sikra utal, semmint arra, hogy itt keressem az összeütközéseket : rám nézve bizonyos mértékig ez feszélyező lett volna. De nyiltan megmondva, — ahogy gondolkodom, igy szeretek beszélni — én abban a véleményben vagyok, hogy az a kérdés, vájjon az u. n. legélesebb fegyverekkel való élés jogosult-e itt vagy nem, gondolom, eldőlt már akkor, mikor az ellenzék hazafiságának igazán örökemlékezetü példáját adta, amikor nem szegült ellene annak, hogy ez a többség és ez a kormány kapja meg a kivételes hatalommal való élésnek azt a fegyverét, amely nézetem szerint példa nélkül állólag lehetővé tette az egyéni szabadságnak, a sajtószabadságnak, a gyülekezési jognak olyan korlátozását, aminőhöz foghatót én legalább eddig Európában nem láttam. Hogy most már a deklamáczió teréről is letérjek, egy magyaros közmondással búcsúzom ettől a dologtól: »Aki a fejét odaígérte, az ne sirjon a haja után«. Ez igy van, mert sokkal nagyobb értékeket áldozott fel és adott át az ellenzék a kormánynak, mint amennyi ennél a pénzintézeti dolognál felmerült, bár annak veszélyességét nemcsak látom, hanem igazolni is fogom.