Képviselőházi napló, 1910. XXVIII. kötet • 1916. január 3–január hó 27.

Ülésnapok - 1910-602

002. országos ülés 1916 január 3-án, hétfőn. 11 találkozunk törekvésekkel, melyek a hitelügy szabályozásával foglalkoznak. Nem fogom a t. ház idejét azzal igénybe venni, hogy ezt részletesen kifejtsem ; (Halljuk! Halljuk!) elvégre ránk nézve legfontosabb Magyarország; egy rövid szemlét mégis kell tartanom. (Halljuk!) Ami az angol viszonyokat illeti, ezeket itt mellőzhetjük, mert ott a kérdés évtizedek óta vajúdik ; a legnagyobb nehézség ott a rezerváknak egy helyen való összegyűjtése, ami ellen egész könyvtárt irtak már össze, Angliában az egytartalékrendszer még mindig fennáll. Sokkal érdekesebb reánk nézve a német viszonyok alakulása. Németországban 1906-ban, 1907-ben és a következő években igen behatóan foglalkoztak a kérdéssel, részt vettek a tárgyalásokban gyakorlati emberek, bankigazgatók, politikusok, tudósok és igen becses anyagot hordtak össze, amely talán irányitólag is hatott a t. pénzügyminister ur állásfoglalására, amint erre később vissza fogok térni. A németek az ő bajaikat a következőképen diagnosztizálták. Nagy baj a betétek nem kellő likviditása. A másik kérdés, mely majdnem utópisztikus : hogy hogyan lehetne a válságokat megelőzni ? A harmadik kérdés az volt, hogy milyen hatása van az u. n. bank-konczentrácziónak a gazdasági életben ? Én a kérdést nem akarom itt ekszponálni; a bank-konczentrácziónak, mely természetszerűleg bekövetkezett, már magában véve azzal, hogy a nagytermelésnek, a nagyiparnak, a nagykereskedelemnek korszakát éljük, nagy jelentősége van. • Nem lehetett azonban elzárkózni azon tény elől, hogy a bank-konczentráczió hátrányokkal is jár. melyek a következők. Az egyik az, fiogy bizonyos mértékben monopolisztikus alakulásokhoz vezet, hogy a nagybankok monopolisztikus hatalmat tudnak gyakorolni. A másik az, hogy a hitelpolitikai szempontból igen fontos, hogy a likviditási kulcs Németországban rosszabbult. A harmadik baj az. hogy a nagybank, mint pl. a Deutsche Bank, mely az összes hozzátartozó vállalatokkal együtt több mint egy milliárdot képvisel, teljesen elveszti az áttekinthetőséget, ami azután az üzletvezetésben megboszulja magát. Végre, egyesek felhozták, hogy ezek a nagybankok, amelyekot részint Effektenbankoknak neveznek, részben emisszionális, vagy financzirozó bankoknak mondanak, — régebben creditmobiliernek nevezték, ámbár ezt a kifejezést ma is lehet használni — óriási hatalmat szereznek a klientélájuk felett, mert egyfelől összegyűjtik a betéteket, másfelől az emissziónál a saját ldientélájukboz fordulnak és az összegyűjtött tőkének egy részét olyan irányban terelik, amely nem mindig azonos az illető betevők érdekeivel. Különösen agrárius körök panaszkodnak amiatt, hogy annak a tőkének nagyrésze, amely tulaj donképen a mezőgazdaságból származik, a mezőgazdaságtól eltereltetik és a városi gazdaságnak, iparnak, kereskedelemnek, bocsáttatik rendelkezésére. Ami specziális magyar viszonyainkat illeti, — a t. előadó ur is reflektált rá és én is csak egészen röviden akarok az összefüggés kedvéért utalni a dologra — tudjuk nagyon jól, hogy a magyar gazdasági élet két leghatalmasabb emeltyűje, mely legerősebben fejlődött, melynek egyike a kormány befolyását kevésbbé vette igénybe : a hitelügy és a közlekedési ügy. Mind a kettőnek jelentőségét gróf Széchenyi István ismerte fel. A hitelügy terén megindított mozgalom a takarékpénztárak létesítéséhez vezetett. Az előadó ur helyesen mondta, hogy a megalapított takarékpénztárak tulaj donképen nem voltak a szó nyugati értelmében véve takarékpénztárak. Ezért helyes volt az a későbbi intézkedés, hogy az igazi takarékpénztáraktól való megkülönböztetés végett fel kellett venniök a »részvénytársulat« szót, bár ezt az »r.-t.«-t nem nagyon olvassák. A különbség mindazonáltal nem nagy ; takarékpénztáraknak nevezik ezeket az intézeteket is, holott nem helyes őket igy nevezni, hanem betéti bankok. Ezen az alapon próbálták megalapítani az Első Hazait is Fáy András terve szerint, Pest vármegyének lett volna az alapítása, de, fájdalom, itt rögtön megnyilvánult az a bizonyos egoizmus, és az intézet nem tudott létrejönni más alapon, mint azon, hogy akik a tőke előteremtésének gondját magukra veszik, azok a jövedelemben is részesüljenek. Az 1873. év képez jóformán választóvonalat a takarékpénztári ügy terén, amennyiben a válság ekkor éreztette hatását a takarékpénztárak körében is. Azért emelem ki külön a takarékpénztárakat, mert minden törvény elsősorban a betevők érdekét akarja védelmezni, akik gyengébbek és kevésbbé értenek az üzleti élet ügyeihez. A takarékpénztáraknál is mutatkoztak nagy bajok. Ezeket a következőkben foglalták össze : azt találták, hogy az alaptőke, esetleg a tartaléktőke, nincs kellő arányban a betétekhez, mert óriási nagy betéteket gyűjtenek. A másik dolog az volt, hogy a likviditás nagyon fogyatékos, a mennyiben erősen foglalkoztak jelzálogüzlettel. Ezek voltak azok a kedvezőtlen jelenségek, amelyek mutatkoztak, s melyekkel az irodalom is foglalkozott, igy Lónyay, Weninger és mások is, köztük csekélységem. Tettek is bizonyos javaslatokat, azonban kétséget nem szenved, hogy a törvényhozási intézkedés lassú menetű és a törvényhozás tartózkodott is ettől, annál is inkább, mert impresszióm az, hogy ezek a veszélyek, amelyektől tartottak azok, kik e kérdéssel foglalkoztak, mégsem következtek be olyan tömegesen és olyan válságosán és igy elodázódott a kérdésnek megoldása. Nem akarom azt állitani, hogy a mai helyzet teljesen feleslegessé teszi a pénzintézeti reformot, de megállapíthatjuk, hogy sok tekintetben változás és javulás következett be. Erre vonatkozólag néhány adatot legyen szabad felemlítenem. (Halljuk! Halljuk!) Ha figyelembe veszszük az arányt a betétek és a befizetett tőke között, azt látjuk, hogy 1871-ben a betétek összege a takarékpénztáraknál volt 303 millió korona — átszámítottam koronára — a takarékpénztári alaptőkék 69'1, w