Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-595

595. országos ülés 1915 deczember ll-én, szombaton, 435 tottaiu volna különösen a gazdasági kérdésről • és a regeneráczióval összefüggő kérdésekről beszélni, mert nem tartom feleslegesnek, hogy ezt már korán kezdjük feszegetni. De minthogy ezt nem tehetem, egyszerűen azzal fejezem be beszédemet, hogy kifejezést adok annak, hogy a magyar nemzet e nagy háborúban bebizonyította, hogy az ő nemzeti egyénisége az emberiségre nézve értékes dolog (Elénk helyeslés a ház minden oldalán.) és ennek következtében arra kell törekednünk, hogy ezt a nemzeti értéket, a nemzet egyé niségének értékét továbbfejleszszük. Minthogy e tekintetben a mai rendszerben elég biztosítékot nem látok, a törvényjavaslatot nem fogadom el. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Elnök : Szólásra következik % Kostyál Miklós jegyző: Bakonyi Samu! Bakonyi Samu : T. ház ! (Halljuk! Halljuk! a hal- és a szélsőbaloldalon.) Mikor a vitának ez utolsó napján a szólás szűkre szorított jogával élni kívánok, minden hasonló korlátozástól való idegenkedésem leküzdésével ezt csak azért cselekszem, mert az a meggyőződésem, hogy azoknak, akik e padokon ülünk, két egyformán átérzett kötelesség teszi szükségessé, hogy a magunk gondolatát e ' világhelyzetben Magyarország jövő sorsára vonatkozólag minél erősebben, minél inkább hangoztassuk. Azt hiszem, t. ház, elég tanúbizonyságot tettünk arról, hogy a nemzet e nagy megpróbáltatásai közt átérezzük a kötelességet, amely minden pártérdek fölé emelkedik. Azt hiszem, t. ház, hogy épen ma elengedhetetlen ránk nézve azon kötelesség teljesítése, hogy kijelentsük : a háború után annak a politikának, amelynek híveiül mi felesküdtünk, fel kell élednie és azt hiszem, hogy a függetlenségi és 48-as párt politikája felett korán húzzák meg némelyek a halálharangot, mert nem lehet igazság az, hogy ezt a politikát, a függetlenségi gondolatot, a háború eltemesse. Azt hiszem, t. ház, hogy ennek a vitának során is, melynek eddigi folyása méltán emlékeztethet — azt hiszem, minden oldalról elismerjük — a magyar parlament legszebb napjaira, e vita során bebizonyult az, hogy nincs különbség a ház tagjai közt az elszánt áldozatkészségben, amelylyel szemben az annyi diadallal immár biztosított czéloknak a gyengítésére vezethetne a bármely oldalról jövő ártani akaró ráfogás. Én csak örömmel állapithatom meg, hogy amint nincs különbség közöttünk az áldozatkészségben, a teljes odaadásban és nincs különbség a diadalokat megkoronázó békére való készségünkben : azonképen ország-világ előtt vált nyilvánvalóvá az a felemelő jelenség, hogy az a parlament, amely a pártjai között fennálló éles ellentétek daczára, a közelmúlt párthatalmi túlkapásainak keserű bántalmain felülemelkedve, ily egységet tud tanúsítani; ez a népképviselet, amely keletkezésének és a háború előtti működésének sok gyarlósága daczára most- ebben az egységben mégis annyi nemes erőt tud felmutatni, hogy valóban hiába fognák rá bármi csüggedésnek, bármi gyengeségnek a vádját az unión sacrée jelszavával hireskedő ellenséges népek. Azt hiszem, hogy az ellenzéknek és a függetlenségi és 48-as pártnak az egész idő alatt tanúsított magatartása igazolja, hogy részünkről nem hangzott el egy ártó szó, nem történt egy káros lépés és ha ezt megállapítjuk, ennek tudatában és ezúttal is elfojtva sok sérelem keserűségét, az erősebb bírálatról, az élesebb mérkőzésről le nem mondva, de ezt akkorra halasztva, amikor a nemzet kára nélkül végezhetjük, most annál jogosabb önérzettel, annál büszkébb öntudattal kell megfelelnünk annak a másik, nem kevésbbé fontos, nem kevésbbé szent kötelességünknek, melylyel, egész becsületes meggyőződésemnek erejével vallom, nem ártunk az egységes czélnak, hanem épen ellenkezőleg, a nemzeti erő kifejtését a maga teljességére fokozzuk, Ep ezért most, a magyar vér omlásának, fenséges szent áldozásainknak tizenhetedik hónapjában, elérkezett végre az ideje annak, hogy ország-világ előtt felemelt fővel hirdessük, hogy nem igaz az, mert történelmi lehetetlenség, hogy ez a mi politikai hitvallásunk a háború alatt gyengült volna ; hiszen annak ereje ezen a földön világtörténelmi szükségesség. Meg kell mondanunk hangos fennszóval újra meg újra, minden ellenségünknek tudtul kell adnunk, hogy itthon és távol mindenütt mindenkivel megértessük, hogy korán örülnek azok, akik hirdetik, hogy a függetlenségi gondolatot a háború elsodorta. Meg kell majd azt mindenkinek értenie, hogy Magyarország függetlenségének ideálja nem holmi sallangos kuruczkodó anakronizmus, hogy a háború ezt a politikát tette aktuálissá, azt a politikát, hogy igazi nagyhatalom a Duna mentén csak az 1848-ban megkezdett magasztos munka folytatásával és betetőzésével lehetséges, hogy csak a 48-as Magyarország helyreállításával, jobban mondva, megteremtésével képzelhető el Ausztriának és Magyarországnak együttes nagyhatalmi állása, amint azt épen 1848-ban a frankfurti parlament magának Németországnak érdekében is akkor meghozott, de sok minden egyébbel feledésbe merült ünnepélyes határozatával kijelentette. Ki kell mondanunk épen hűségünkben gyökerező meggyőződésünket, hogy a felséges Habsburg-dinasztia hatalma és fenmaradása is csak ennek a politikának segítségével és diadalával lehetséges, mert a vele való szövetség a világczélokat követő német birodalomra nézve is csak így lehet igazán értékes. (Ugy van ! a baloldalon.) Nem lehet anakronizmus az a függetlenségi politika, mely a negyvennyolcz hagyományainak csorbítatlan valósággátételében keresi a jövendő üdvösséget. Nem lehet a huszadik század egészséges irányú józan fejlődésének követelményeivel ellentétes az a függetlenségi politika, melynek egyik alapvető gondolata az, hogy a középkori jogszegény55*