Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-595

595. országos ülés Í915 deczembev 11-én, szombaton. •W> indemnitást, akkor kénytelen vagyok azt el nem fogadni. Azért nehéz ez a helyzet, mert hiszen mi ellenzéki képviselők is, azt hiszem egytől-egyig, a legnagyobb tevékenységet fejtettük ki abban az irányban, hogy a hadvezetésre szükséges pénz a hadikölcsönök révén is minél nagyobb összegekben álljon a kormánynak és a hadvezetőségnek rendelkezésére. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Mikor ezt tettük, akkor ezzel szinte ellentétben látszik állani az, hogy most pedig meg nem szavazzuk a kormánynak az indemnitást, a költségvetési meghatalmazást, hogy azt a pénzt el is költhesse. De, t. ház, az hogy az indemnitást nem fogadom el, nem erre vonatkozik, hanem igenis a t. kormány másnemű intézkedéseire. íme, itt van mindjárt a képviselőház munkarendjének a kérdése. A kormánynak az az akarata, a háznak az a határozata, hogy az indemnitást csak négy napig lehet tárgyalni, mindjárt az első vagy a második esetben helytelennek bizonyult. Epén most következett be az az időszak, midőn a képviselőház keveset ülésezvén, rendkívüli idők lévén, talán a kormánynak is legnagyobb szüksége volna arra, hogy a helyzetet minden oldalról megvilágítsák és minél több képviselőnek legyen alkalma elmondani véleményét vagy eljuttatni tanácsát a kormányhoz, és ime, épen most jutunk abba a helyzetbe, mint jómagam is, aki itt bár kicsiny, de önálló pártot képviselek, hogy a tárgyalás negyedik napján fél órába kell beleszorítanunk azt, amit megakarunk a t. kormánynak mondani és amire én fél óra alatt igazán nem vagyok képes. Háborús időket élünk s én e rendelkezésemre álló rövid idő alatt a háború más kérdését nem akarom különösebben érinteni, csak a békekötés kérdésével kivánok foglalkozni. Ezt igen gyönyörűen világították meg mind a két oldalról. Nem akarok ebbe újólag részletesebben belebocsátkozni, csak a következőket akarom kiemelni: Megnyugtatónak találom azt, hogy a vélemények, ugy látszik, megegyeznek abban, hogy mi készek vagyunk a békére, ha azt legyőzött ellenfeleink kívánják. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy egyáltalában nincsenek sem nekünk, sem szövetségeseinknek még tovább menő hóditó terveink, amelyeket esetleg felajánlandó békekötés ellenére is megvalósítani akarnánk. És mindenesetre megnyugvással veszem tudomásul, hogy mi védelmi harczot folytatunk ezután is és nem hóditó politikát. De, t. ház, egy jellegzetes s igazán feltűnő dologról akarok itt megemlékezni, amely ha talán a magasabb körökben nem is tűnt fel annyira, azonban az alacsonyabb néprétegekben óriási s kimondhatatlanul kinos meglepetést keltett. S ez egész egyszerűen az, hogy annyi ellenfelünknek, annyi ellenünk harczoló országoknak vezető férfiai, még a koronás főket sem véve ki, milyen csalafintasággal, milyen raffinériával és minősíthetetlen eljárással hazudják szemtelenül azt, hogy KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXVII. KÖTET. mi voltunk a háború okai, hogy minden módon a másikra akarják rákenni a felelősséget és kimondhatatlan arczátlansággal igyekeznek az ő népük előtt bizonyítani, hogy ők nem okai a háborúnak ; mikor ez a jelenség világszerte tapasztalható, akkor a legalacsonyabb néposztálybeli tömegek is tudatára jönnek annak a szomorú ténynek, hogy a magas intelligenczia, a nagy tudomány, a nagy hatalom sem mentesiti az embert az ilyen túlságos gyarlóságoktól és lealacsonyítja azon színvonalra, amelyre szoktuk a sátoros czigányokat minősiteni, mert azok is ép oly gyönyörűen tudnak hazudni. A békekötésre nézve még csak annyit, ezzel kapcsolatosan, hogy amint a népek átka fogja kisérni azokat, akik a háborút megindították, ugy, ha komolyan felmerül a béke lehetősége és találkoznék a világon — nem magunkról beszélek — oly kormányzat, oly kormányférfi, aki meghiúsítaná, bizonyosan, akárki lenne is az, azt is a népek örökös átka fogja kisérni. A békekötés témájánál röviden meg akarok emlékezni a lengyelekről. Lengyel testvéreink közöttünk járnak és felkérik a magyar társadalom tagjait, hogy a jövő békekötésnél a magyar nemzet azon régi rokonérzéssel viseltessék a lengyelség iránt, amelylyel tudtommal mindig viseltetett. Ezt se akarom fejtegetni, csak röviden kívánom megjegyezni, hogy mi kisgazdák is abban a véleményben vagyunk, hogy a magyar nemzetnek a lengyel nemzet jogos követeléseit, igényeit támogatnia kell a békekötésnél, mert soha életemben a nép rétegeiben nem hallottam a lengyel nemzet ellen emelkedő szót, de a lengyel nemzet iránt való szeretetet és barátságot bizonyító kijelentéseket igen sokat hallottam. Nekünk is igazán az az óhajtásunk, hogy a régi magyar, mondhatni, nemzeti nóta : >>Busul a lengyel hona állapotján« legyen megváltoztatva, ugy hogy vigadjon is már egyszer a lengyel hona állapotján. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) A választójog kérdésében két határozati javaslat is adatott be a házban. Foglalkoznom kell vele röviden. Kijelentem, hogy mi a választói jognak mostani állapotát sem helyesnek, sem méltányosnak, sem igazságosnak nem tartjuk. Nem fogadhatjuk el alapul azt, amit a ministerelnök ur is többször hangoztatott, hogy ugyanis az intelligenczia vezető szerepét kell biztosítani a választójognál. Nem mintha nem az intelligenczia vezetését akarnók, de azért, mert azzal a szellemi hatalommal és vagyoni erővel, amely az intelligenczia rendelkezésére áll, nem szükséges összekötni még a njrers erőt is, azért, hogy a vezetést csak ő gyakorolja az országban és szegénységi bizonyítványnak tartom, ha valaki azt mondja, hogy a szellemi hatalom és anyagi erő mellé, amelylyel az intelligenczia rendelkezik, még nyers erőt is kell állítani, hogy az ország vezetését intézhesse. Nem tartom ezt szükségesnek és ennélfogva azt a választójogot, amely ezen alapul, nem fogadhatom el. 54