Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-594

Í14 59'i. országos ülés 1915 de< vádolják csak azért, hogy a jövőben a mezőgazdasági vámvédelem letörésére alkalmas közhangulatot keltsenek és igy éleszszék azt a tüzet, amely kigyulladás esetén elpusztítaná az országot. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Bízom abban, hogy ezt nem fogják elérni! Ezek a társadalmi körök, amikor a nagyközönség előtt azt akarják dokumentálni, hogy a magyar gazda elmaradott, azt írják és hangoztatják, hogy nálunk 4 métermázsa a gabona holdankénti átlagtermése, amikor pedig azzal izgatják a közönséget, hogy a gazda a háborús idők alatt gazdagodik, rögtön holdankénti 10 métermázsás termések alapján számitanak. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) Ezt ugyanazon lap két hasábján meg lehet találni. Ugyanezek a körök a gazda nagy háborús nyereségének feltüntetése érdekében azzal is érvelnek, hogy a gazdák hadifoglyokat kapnak a bevonult munkaerő helyébe és ennek következtében most olcsóbb a munkaerejük és kevesebb az üzemköltségük, mint normális viszonyok között. Méltóztatnak tudni, hogy sok utánjárással és az erre vonatkozó rendeletek többszöri megváltoztatása utján kaptak is a gazdák hadifoglyokat az aratást megelőző időben. Miután pedig országszerte aratáskor kezdődött meg az az óriási esős időjárás, amely azóta is tart, ez az óriási esős időjárás azzal a következménynyel járt, hogy a gazdák a náluk alkalmazott hadifoglyokat nem tudták kihasználni, a munkaidőt tekintve csak egyharmadrészben tudták kihasználni, ellenben élelmezni, nagyon természetes dolog, folytonosan kellett. Ha semmi mást nem veszünk, csak ezt a tényt, akkor is méltóztatnak látni, hogy az a hadifogoly, akinek az élelmezése minimum 3 K-ba került — és itt is tartózkodom minden túlzástól — rémségesen drága munkás és mondhatom, a magyar gazdaközönségnek még nem volt olyan drága munkása, mint a hadifogoly. Drágává tette az is, hogy legnagyobb részben tanulatlan munkás volt, a mi gazdasági munkánk elvégzésében gyakorlatlan és egyáltalán másodrendű munkaanyagszámba ment. T. ház! Minderről, a magyar gazda helyzetéről itt, a fórumon elhangzott beszédekben eddig még vajmi kevés szó esett. Legyen szabad remélnem, hogy ebben a felfogásomban fognak mások is támogatni engem. Itt a t. túloldalról csak azt hallottuk, hogy a kormánynak elnézik, hogy 1914-ben nem ment minden simán és rendben, mert elismerik, hogy akkor tényleg gyenge volt a termés és senki sem gondolhatta, hogy egy világháború olyan sokáig tarthasson. Ezt állítják. De miután 1915-ben a t. túloldal szerint a termés lényegesen jobb — amit én a magam részéről nem írok alá, — azt méltóztatnak állítani, hogy egy mezőgazdasági államban, amely par exeellence — én is az ő kifejezéseiket használom, — mezőgazdasági czikkekben ekszportot üz, nem volna szabad, hogy nagyobb czember 10-én, pénteken. drágaság legyen, mint az importra szoruló iparállamban. Legyen szabad ezzel szemben csupán annyit megjegyeznem, hogy ha a magyarországi kivitelt tekintjük — még pedig szorosan véve Magyarországot és nem a közös vámterületet 1913-ban — ez a legújabb adat — mezőgazdasági termékekből kivittünk 1013 millió K értékűt, ipari termékekből 853, bányászati termékekből 38 millió K értékűt. Tehát Magyarország tényleg nagy ekszportot üz mezőgazdasági czikkekben. Ennek az ekszportnak azonban a legnagyobb része Ausztriába megy, mert hiszen ott a mezőgazdaság és az ipar nincs egyensúlyozva és Ausztria az ő mezőgazdaságából nem tudná önmagát élelmezni. Ez kifejezésre jut, ha nézzük a közös vámterület kiviteli adatait, mert hiszen 1912-ben — ott ez az utolsó adat •— ipari czikkekből kivittünk a közös vámterületről 1726 millió K értékűt, mezőgazdasági czikkekből pedig 804 millió K értékűt. Mindenesetre ez is igen tekintélyes kivitel, de ha- megnézzük, hogy miből állt ez a kivitel, akkor rájövünk arra, hogy a közös vámterület kivitele állatokból, állati termékekből, gyümölcsből, főzelékből állt, de alig állt gabonából és lisztből, mert hiszen gabonából, illetve lisztből nagyon minimálisát viszünk ki. Eámutattam arra hogy gabonából normális időben annyit termelünk, hogy saját belső fogyasztásunkat — értve alatta a közös vámterületet — tudjuk ellátni, tehát természetes dolog, hogy kivitel nem is lehetséges. A t. túloldalról arra hivatkoznak, hogy nálunk a gabonatermés 1915-ben jobb volt, tehát ennek következtében a drágaságnak enyhülni kell. Méltóztatnak azonban látni, hogy ez a tétel nem állhat meg, mert hiszen nálunk normális gabonatermés nem volt és ha lett volna, akkor is csak normális szükségleteinket fedezhetnek, nem pedig a mai háborús szükségleteket, amelyek, nagyon természetesen, a normális szükségleteket messze meghaladják. De nem várható áresés egyéb élelmiczikkekben sem, mert hiszen a háborús szükségletek más czikkekben ugyancsak meghaladják a normális szükségleteket és igy, bár ma nem ekszportálunk Németországba, ahova a fő ekszportunk irányult, hizómarhákat s egyéb állatokat és állati termékeket, ez mind bent marad, de annak a milliós hadseregnek élelmezése olyan temérdek húst igényel, hogy nem csak ezt az ekszportfeleslegünket kell a hadsereg élelmezésére fordítanunk, hanem ezenkívül, mint méltóztatnak tudni, a meglévő törzsállomány egy részét is fel kell áldoznunk, ugy hogy

7 országos értelemben véve is azt kell mondanunk, hogy állati tőkénket fogyasztjuk. Tehát nem áll meg az a tétel, hogy miután jobb a terméseredmény^ most már a drágaságnak meg kell szűnni. Én a magam részéről, bár a dunai ut megnyitása és a keleti szövetségesekkel való vasúti összeköttetés létesítése óta