Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-594

386 594. országos.-ülés Í9Í5 deczember 10-en, pénteken, is juthatott volna abból a fogyasztóképes területből. (Igaz I Ugy van ! bal/elöl.) Itt van továbbá egy másik klasszikus példája a nemtörődömségnek, a helyzettel való nem-gondolásnak. Nem rosszakaratról van szó ; távol áll tőlem, hogy ezt a vádat emeljem ; tisztán a megszokott helyzetekbe való beletörődésnek és a rendkivüli helyzet nem aprecziálásának példája ez. Hetek óta olvashatjuk azt a plakátot, amely ugy kezdődik: »Hadseregünknek fém kell!« Országszerte mozgósittatik az egész rézkészlet, a réz* beszerzés, és ott van két rézbányánk az ország erdélyi részeiben, a zárni és a balánbányai, (Igaz ! ügy van! a, bal- és a szélsőbaloldalon.) amelyek a háború előtti években franczia tőkével helyeztettek üzembe. A háború 15 hónapjának kellett eltelnie, mig az egyik réz-bányát üzembe vették. Hogy pedig ez nem olyan jelentéktelen, — bár nem is olyan nagy, mint a török kisázsiai rézbányák, — vagy a majdanpeki, bori bányák Negotin kerületben — mutatja az, hogy már az üzem kezdetén értesülésem szerint havonként 14—15 vaggon mennyiséget szolgáltat. A balánbányai rézbánya ellenben még máig sincs üzembe helyezve. Azért hozom ezt fel, t. ház, hogy, méltóztassanak meggyőződni arról, hogy az adminisztrácziónak is szabad gondolkodni, (Igaz ! ügy van ! a baloldalon.) hogy az adminisztrácziónak is kötelessége volna előre látni, nem pedig várni, mig az égi manna lehull és minket mindazzal ellát, amit az Isten nekünk rendelt. (Igaz! ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Itt van, t. ház, az emiitett testület közleményeinek második része, amely azt a hangulatot jellemzi, amelyben az ország gyáripara van. Azt mondja (olvassa) : »A második körülmény, amelylyel a panaszok elesendesedését megindokolhatjuk*. — t. i. nem panaszkodnak már többé, — »az, hogy a panaszkodók egyszerűen belefáradtak a panaszkodásba. Ugyanaz a szivósság és kitartás, mely seregeinket a harcztéren jellemzi s őket a diadalhoz segitette, jellemezte az illetékes hatóságokat a magyar ipar panaszainak, kívánságainak tudomásul nem vevésében, ugy hogy a magyar gyáripar végül is kénytelen volt belátni, hogy számára nem marad más hátra, mint majd béke idején folytatni^ a hagyományos magyar sérelmi politikát/*. Én is félreteszem, t. ház, a béke idejére a sérelmi politikát, amikor több szabadsággal, de mindig kellő tárgyilagossággal folytathatom a kritikát. Áttérek most arra a nagyobb feladatra, amelyet mai beszédemmel magam elé tűztem: a háború okozta gazdasági helyzet megvilágítására. Mielőtt azonban ezt tenném, t. ház, méltóztassanak megengedni, hogy abban a kényszerhelyzetben, amelyet a t. pénzügyminister ur azzal idézett elő, hogy egy szorosan nem a felhatalmazási törvénybe tartozó kérdést ; a jövedelmi adó megkoszszabbitásának kérdését is ide iktatta be, foglalkozzam ennek egy részével, egy nagy szocziális ezé! érdekében, amivel talán sikerül a t. pénzügyminister urnak ez irányban elfoglalt álláspontját megváltoztatnom. Talán sikerül. Megvallom, t. ház, czélszerübb lett volna — nem a parlamenti vita röviditése, vagy nyújtása szempontjából, mert ezek alárendelt szempontok, amikor az egész ország nagy érdekeiről van szó — hanem az ország érdekében kívánatosabb lett volna, ha a t. pénzügyminister ur ezt a kérdést külön javaslat alakjában terjeszti a ház elé, amivel módot adott volna eszmék felvetésére, amelyek a háború okozta nagy terhek elviselésénél talán figyelembe jöhetnek és — ami még fontosabb — talán előkészítették volna a nemzetet a reá váró nagy feladatok és terhek elviselésére és azt a gondolatot, hogy minő áldozatokat fog igényelni a háború utóbb, belevitte volna a közélet tudatába és ezzel megkönnyítette volna a t. kormány későbbi helyzetét. Azonban ide iktattatván be a javaslatnak ez a része, egy szempontból kívánnék ezzel foglalkozni, t. i. a javaslat rendelkezéseinek egy irányban való kiterjesztésével. Sajnálattal nélkülöztem magában az indokolásban a tájékoztatást a jövedelmi adó eddigi eredményei felől, mert azt tartom, hogy az indokolás az a hely, ahol a minister a törvényhozást tájékoztatja a korábbi intézkedések eredményéről. Helyrehozta ezt a jjénzügyi bizottság jelentése, a t. előadó ur részletezése, amelyből kitűnik, hogy az eddigi csonka eredmények 20—22 millióra engedik remélni azt az összeget, amely ezen a czimen be fog folyni, — sokkal többre, mint amit akár a pénzügyminister ur eredetileg, akár a pénzügyi bizottság az első javaslat előterjesztésekor kilátásba helyezett. Most tehát, körülbelül 40—44 millió az az öszszeg, amely a második év eredményével együtt — feltéve, hogy a második év eredménye nem lesz rosszabb az elsőnél — a kormány rendelkezésére fog állani hadsegélyezési czélokra. Egy fontos hadsegélyezési czélra legyen szabad a t. kormány figyelmét felhívnom, amely már a májusi tárgyalások során kisértett, amelyre rámutatott akkor gróf Apponyi Albert, egy kérdésre, amely évek hosszú sora — ha nem évtizedek hosszú sora — alatt szinte olyan veszedelem lehet a nemzetre néppusztitás tekintetében, mint aminő ma a háború. Értem a tüdő vészt. A mi társadalmunk sajátságos közönynyel viseltetik e nagy kérdés iránt, nem fogja fel annak veszedelmét. Normális viszonyok közt is évenként 60—70 ezer ember pusztul el ebben a betegségben; a budapesti munkáspénztár adatai szerint a munkásosztálynak 36—37%-a nem éri el a 40—41 éves életkort. Olyan pusztító veszedelem ez, t. ház, amelyre nem lehetünk elég figyelemmel. Ha összehasonlítjuk a mi adatainkat a nagy Németország adataival, mig nálunk 18 millió emberre évenként 60—70.000 tüdővész esik, addig Németországban 65 millió emberre 100.000. És hogy mit várhatunk ebben a tekintetben a háború után, arra nézve méltóztassék megengedni, t. ház, hogy néhány adattal illusztráljam a külföldi