Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.
Ülésnapok - 1910-592
840 592. országos ülés 1915 kezesére bocsátom a t. képviselő urnak. Ez egy igazán felháborító, gálád persziílálása és kinevetése azoknak, akik a vérüket ontják a harcztéren, amely elmondja, hogy ezek hazajönnek és azt hiszik, hogy hősök, pedig itt már unja mindenki a háborút és nem is szeret róla beszélni. Véletlenül ebben az esetben teljes mértékben indokoltnak és helyénvalónak tartom a czenzurázó bizottság eljárását. Különben, t. ház, a magam részéről abban a felfogásban voltam és abban a felfogásban vagyok most is, hogy meg kell engedni a kritikát minden téren, gazdasági téren, politikai téren, az élelmezési bajokat illetőleg, csak azt a gyűlölködő hangot kell kizárni, amely osztálygyülöletre izgat, vagy egyesek és hatóságok ellen is olyan mértékben izgat és gyűlölködik, amelyet a külföldön ellenségeink felhasználhatnak arra, hogy ezt az országot ugy tüntessék fel, (TJgy van! Ugy van! a jobboldalon.) mint amely anarchiában van, mint amelyben most is, midőn élet és halál küzdelme folyik, a nemzet sorsa feletti aggodalmat elhallgattatja a szenvedély. Azt hiszem, t. ház, hogy ez kötelességem. (Élénk helyeslés a jobbóldalon.) Annak a bizonyos tanárnak az esete pedig, amelyet a t. képviselő ur felhozott, igy áll: a neve most nem jut eszembe, egy győri tanárról van szó, de a nevét nem méltóztatott megmondani. Az én t. barátom a kultuszminister ur a háború előtt tartott itt egy beszédet és körülbelül még az ellenzék helyeslésével is kiemelte a német kultúrának nagy fontosságát a magyar nemzetre nézve. Pár hónappal ezelőtt egy bécsi lap interview alakjában t. barátomnak itt a házban évekkel ezelőtt tett kijelentését közölte és egyik-másik ellenzéki lap ezért őt megtámadta és kritikában részesítette, anélkül, hogy ezt a czenzura bármennyire is korlátozta volna. Akkor akadt egy győri tanár, aki azt a nézetét fejezte ki, hogy egészen helyes volt, amit a kultuszminister ur mondott, szóval ugyanazt állapította meg, amit az egész ház konstatált ezelőtt két esztendővel. Ráth Endre: Nehogy előléptessék, mert majd félreértik! (Mozgás a jobboldalon.) Gr. Tisza István ministerelnök: íme, itt van! Épen ilyet nem szabad mondani, épen ezt kell kerülni. (Helyeslés a jobboldalon.) Ez az a hang, amelyet joga van a képviselő urnak használni, de azt hiszem, nem jár el helyesen az ország érdekében, ha használja. Akkor egy ellenzéki lap azt mondta, hogy vájjon micsoda előléptetésre várhat ez az ur most, hogy ilyeneket állit és erre mondottam az illető lap szerkesztőjének vagy annak a szerkesztőségi tagjának, akihez szerencsém volt. hogy »engedelmet kérek, tessék kritizálni, tessék bárminő szigorú bírálatot gyakorolni, de azt addig, amig ebben a világháborúban vagyunk, nem engedhetem meg, hogy az egyéni becsületét bántsák annak, aki véletlenül deczember /'-én, kedden. más meggyőződésen van, mint a képviselő urak. (Mozgás a baloldalon.) Ha jól emlékszem, még azt is hozzátettem, hogy ha valakit bántani akarnak, itt vagyok ón, mert hiszen egy kicsivel több vagy kevesebb nem a világ, de egy szerencsétlen tanárt azért, mert egyéni nézetét ki meri fejezni, becsületében megtámadni: azt hiszem, ezt abbahagyhatjuk legalább a világháború idejére. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) Es azon se méltóztassék megütközni, t. ház, hogy a hírlapokat figyelmeztettük és felkértük bizonyos messzemenő tartózkodásra az élelmezés kérdésének taglalásában. Méltóztassék nekem megengedni, hogy az a kérdés sem egészen ugy fest, ha a felelős személy álláspontjáról nézzük. Ha a sajtó túlvérmes várakozásokat ébresztett volna az élelmezési lehetőségek tekintetében, ezzel az egész közönséget, az egész nemzetet az élelmiszerekkel való olyan bőkezűségre biztatta volna, melyről előre gondoltuk, hogy nem lenne tanácsos. Viszont ha feketére festjük a dolgot, ha a sajtó az élelmezési bajokat igen sötét színekben állítja a közönség elé, ezzel pedig egyenes bátorítást adtunk volna azoknak az ellenségeinknek, akiknek ma talán az az egyedüli reménységük, hogy fognak tudni éheztetni bennünket. Abban a figyelmeztetésben, amelyet a t. képviselő ur is felolvasott, benne volt, hogy mi meg fogjuk mondani az igazat a közönségnek, de arra kérjük, hogy ebben a kérdésben tartózkodjanak addig különböző, akár optimista, akár pesszimista állásfoglalásoktól, amig a száraz tények nincsenek a nemzet előtt. És méltóztassék megengedni, itt ugy az optimizmus, mint a pesszimizmus a nemzet érdekeire nézve oly káros következményekkel járt volna, hogy ezzel szemben kénytelen voltam magamra venni a szabad véleménynyilvánítás idáig menő korlátozásának felelősségót és ódiumát. (Helyeslés a jobboldalon.) Nagyon is elvesztem a részletekbe, t. ház, de igyekeznem kellett a t. képviselő uraknak megadni a kellő választ és kellő felvilágosítást. Még egyszer kifejezésre juttatom azt, hogy a czenzura kérdésénél bizalom vezet a magyar sajtó iránt. Én a magyar sajtóban addig, ameddig ez a világháború tart, oly munkatársát és oly bajtársát kerestem a kormánynak, aki bizonyára nem akar semmi olyat mondani, ami veszélyeztetné a nemzet érdekét és épen azért talán fokozottabb mértékben, mint eddig tettem, keresni fogom a bizalmas személyes érintkezést a sajtó vezetőivel (Helyeslés.) és nagyon szívesen adok meg minden felvilágosítást és nagyon szívesen fogadok minden figyelmeztetést a czenzura netaláni tévedéseire, vagy túlzásaira nézve. De méltóztassék megengedni, ha már egyszer czenzurát kellett csinálni, azzal mindenesetre nagyon gyarló állapotot létesítettünk, amely szükséges rossz, amelynek hátrányai vannak és amelyre nézve a feladat csak az lehet, hogy ezeket a
