Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.
Ülésnapok - 1910-592
592. országos ülés 1915 kritikát — azt hiszem, valami győri tanárról, aki a közoktatásügyi ministert dicsérte — nem fog eltűrni. (Derültség és mozgás a bal- és a szélsőbaloldalvn.) Hát hogy jut hozzá a t. ministerelnök ur, hogy ez ellen tiltakozzék ? Abba a jogkörbe, amelyet az ország érdekei adnak neki, ez be nem illeszthető ; ez már pártpolitika. Azután meg azt mondták (Halljuk ! Halljuk !) — Írásos bizonyítékát nem láttam, hanem azt mondták — hogy Szekfiire, a történetíróra vonatkozólag állított fel ilyen korlátokat, aki ellen a támadást én egyénileg sohasem helyeseltem, mert ezt a tudomány szabadságába ütköző dolognak tartom, azonban szerintem joga van mindenkinek ezt tenni, ha akarja és a háború semmiképen sem komplikálja ezt a kérdést; a háborúban és a háború után egyaránt támadhatja az ő irányát az, aki azt. veszélyesnek tartja és a kormánynak nincs jogában ezt korlátozni. Vagy, hogy csak egy példát hozzak fel, (Halljuk !) mikor a kormány az idei termés értékesítése kérdésében még nem intézkedett, akkor kiadott egy rendeletet vagy figyelmeztetést a hadfelügyeleti bizottság sajtóalbizottsága a lapoknak, amelyben azt mondja (olvassa) : »Egyuttal figyelmébe ajánlja a bizottság a-t. szerkesztő uraknak azt is, hogy az évi termés értékesítésének kérdése a legközelebbi napokban megoldást fog nyerni és amint a kqrmány véglegesen megállapította a szükséges intézkedéseket, ezeket haladéktalanul nyilvánosságra fogja hozni. Az ügy érdekében kívánatos, hogy addig az újságok e kérdéssel ne foglalkozzanak.« (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon.) Tehát addig, mig a kormány nem intézi el a kérdést, hallgasson a sajtó ! Miért ? Hiszen inkább készitse elő, inkább jöjjön a maga részéről is jó gondolatokkal és könnyítsen azokkal az e lőkészitő munkál atokon. Lehet, hogy ennek valami különös oka van, de én ezt magamnak nem tudtam megmagyarázni, és ezekből mindenesetre minden túlzás nélkül konstatálhatni vélem azt a tényt, hogy a sajtóczenzura intézményével önkényszerüleg élnek; hogy itt sokkal messzebb mennek, mint azt a közérdek, a háborús helyzet érdeke igazolja. De nem akarom hosszasabban igénybe venni a t. ház figyelmét. Csak azt akarom még elmondani,, hogy az ellenzéknek azért is kötelessége minden, felfogása szerint most elkövetett hibát korholni, mert ez az egyetlen alkalom és mód arra, hogy az ország sorsára némi befolyást gyakorolhasson, mert máskülönben semmiféle módunk sincs arra, hogy mielőtt valami megtörténik, abba befolyjunk. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nem ismerjük a kérdéseket, nem tudunk semmit, s az egész másfél éven belül csak egyetlenegyszer volt a miniszterelnök ur olyan szíves, mielőtt formailag — ezt hangsúlyozom — állást foglalt volna egy nagyfontosságú kérdéssben, egyes ellenzéki férfiak véleményét megkérdezni. Igaz, hogy valahányszor a politikai kötelességteljesítés összehozott, nem egyszer adott felvilágodeezember 7-én, kedden. 327 sitást a múltra vonatkozólag, és a ház tárgyalásainak idején természetesen érintkeztünk abban az irányban, hogy esetleges összeütközéseket elsimitsunk abban a kérdésben, hogy egyes javaslatok mikép módosíttassanak, de a nagy politikai kérdéseknek mikép való irányítása terén nem tudjuk a kormány czélzatait, nem ismerjük azokat a legtöbb kérdésben és teljesen ki vagyunk záTva, amiről azt hiszem, hogy csaknem példátlanul álló eset, (ügy van ! baljelől.) és ami, azt hiszem, semmikép sem lehet annak következménye, hogy túlságos pártpolitikát vagy túlságosan egoista politikát űztünk volna, vagy hogy bármi tekintetben is ne érdemeltük volna meg azt, hogy az országnak ilyen nagyfontosságú kérdéseiben meghallgassanak bennünket, mielőtt döntenének. Ez a helyzet teszi természetessé azt is, hogy nagy bizalmatlansággal nézünk a most következő közel jövő elé, amikor már feltétlenül elő kell készítenünk a béketárgyalásokat (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) és pedig elő kell készítenünk nemcsak dijjlomácziai, banem gazdasági vonatkozásaiban is és amikor nem látom, hogy a kormány nemcsak az ellenzéket, hanem a szakembereket, a szakbeli szervezeteket és egyesületeket oly mértékben vonná be ebbe a nehéz és nagyfontosságú munkába, mint ahogy bevonják pl. Németországban. Én azt látom, hogy a minister urak az ő bürokrácziájukkal — Bécsben a külüg3"minister, itt talán a ministerelnök ur egy pár hivatalnokkal — az érdekelt tényezőkkel és politikai pártokkal való minden érintkezés nélkül készitik elő ezt az egész országra nézve oly döntő fontosságú, az egész jövő irányát megszabó működést. Ezt is óriási hibának tartom (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) és hogy ebből nem vonom le azt a következtetést, bogy a legnagyobb erővel és vehemencziával támadjam a kormányt, azzal a czélzattal, hogy kierőszakoljam magunknak azt az u. n. »helyet a napon*, nem a magunk érdekében, hanem az ország érdekében, mert azt hiszszük, hogy mi is használhatunk csekély belátásunkkal és tanácsainkkal az országnak, ez csak annak a következménye, hogy nem akarom az országot annak a megrázkódtatásnak és veszélynek kitenni, amelylyel jár egy következetes, erős, rendszeres ellenzéki harcz. A jövő kérdései közül nem is akarok most a házban többet felemlíteni, mert azok ma, amint a német mondja, nem annyira Spruchreif-ok, hogy idehozhatok lennének. Csak egy kérdést akarok felemlíteni ; (Halljuk ! Halljuk ! a bal- és a szélsőbahldahn.) nagy súlyt helyezek arra, hogy ez a dolog itt a magyar parlamentben fölemlittessék, ez pedig Lengyelország kérdése. (Halljuk! Halljuk ! balról.) Elismerem, hogy a monarchia nem akart hódítani, amikor a háborúba ment; a lengyel kérdés megoldása sem volt a harczi czélok egyike. De az események önmaguktól felidézték, megérlelték ezt a kérdést ; ma már ott vagyunk, hogy igenis