Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-592

592. országos ülés 1915 deczember 7-én, kedden. 325 honorálja ezt, az intencziót. Lássa a nemzet és az a harczos is lássa, hogy akár sikerült, akár nem sikerült ezt az intencziót kellőleg kifejezésre juttatni, maga az intenczió honorálása akar lenni Magyarország jogi állásának, Magyarország érdemeinek és ezért ma minden részletesebb kritikától tartózkodni kell. Én csak azt kérdezem, hogy miért kellett ennek ilyen alakban, ilyen részletes megoldásként most jönni. Tizenkét éve van megígérve. Tizenkét éve igértetett meg és tüzetett ki a napirendre a kilenczes-bizottság által. Miért kellett ezt most megoldani? (TJgy van! a baloldalon.) Most, amikor egyrészt nincs osztrák parlament, ennélfogva Ausztria egyáltalában hozzá se szólhat ehhez a ránézve nagyfontosságú tényhez? Miért kellett ezt most csinálni, mikor előrelátható és valószínű, hogy a háború után bizonyos tartományok közjogi állása végleges rendezés alá fog kerülni? Mikor feltételezhető, hogy Bosznia kérdése el fog intéztetni, mikor tudni fogjuk Dalmáczia sorsát véglegesen, mikor tudni fogjuk ennélfogva, hogy ezek a czimerek tulajdonképen majd hová tartoznak, a magyar állam keretébe, vagy az ausztriai állam keretébe? És amikor a háború felvetheti a lengyel-kérdést is, és nincs kizárva, hogy egy olyan czimer kerül a mi czimerünkbe, amely joggal igényelhet nagyobb helyet? Nem tudom, hogy nem lett volna-e jobb máskép kifejezni az intencziókat és ezt a végleges organikus megoldást későbbi időre halasztani. Az élelmezési kérdésről jelenleg nem akarok nyilatkozni. Azt hiszem, hogy egy más javaslatnál alkalmunk lesz ezt a kérdést alaposabb vita tárgyává tenni és majd fentartom magamnak a jogot, hogy akkor esetleg felszólaljak. Most főleg a czenzura kérdésével kívánok foglalkozni. (Halljuk! Halljuk!) Ez szigorú kötelessége az ellenzéknek. A dolog lényfgénél fogva ugy áll, hogy a visszaélés ellen intézményes garancziák nincsenek, nem is igen lehetnek. A dolog lényegénél fogva diszkréczionárius jogról van szó, amelyet ellensúlyozni, korlátozni csakis a kellő, nyilt, alapos kritikával lehet. Jogszabályokkal nem lehet a kormány kezét megkötni, annál inkább kötelességünk minden hibát megróni és nézni, vájjon a czenzura azon keretek között, mozog-e, amelyeket a nagy érdekek megszabnak. Én az utolsó vagyok — és azt hiszem, hogy e parlamentben nincs is egyetlen ember sem, aki ebben más nézetet váltana, — aki tagadná, hogy ma ebben a nagy harczban nincs az a szabadságjog, amelyet félre ne kellene tenni az állam érdeke, a győzelem érdeke szemjxmtjából. A sajtószabadság bármily nagyfontosságú, ma másodrangú azon nagy érdek mellett, hogy győzzünk, azon nagy érdek mellett, hogy egyetlen magyar ember se veszszen el, hogy hamis hírek adása által a katonai helyzet ne befolyásoltassák. Azt hiszem, hogy ebben nézeteltérés nincs és én odáig megyek, hogy ezen a legszűkebb korláton túl is elismerem a czenzura jogosultságát. Olyan czikkeket, hiradásokat, amelyek máskor utólagos büntetést igényelnének, az ország érdekében el kell nyomnunk, mert nagyobb károkat okozhatnak az izgatások, amelyek a közbékét veszélyeztetnék. Az ilyet előre meg kell esetleg akadályozni. Lehetnek ilyen esetek, de ilyenkor ilyen esetekben a prezumpczió a szabadság mellett szól. Csak olyan esetben tartom helyesnek a beavatkozást, abol az igazán megindokolható s ahol igazán közel van a várható káros és veszedelmes eredmény. De általában véve nincs szükség erre a kemény czenzurára. Hisz a czenzura egy bizonyos mérvig a közvélemény akaratában is rejlik. A közvélemény ma —Istennek hála — nem akarja a belső harczot. A közvélemény annyira el van foglalva a nagy nemzeti érdekek által, olyan nyomás alatt van, annyira érzi a felelősség súlyát, hogy már maga a közvélemény is garanczia arra, hogy a sajtó elcsapongni nem fogna. De magában a sajtóban is bizhatunk és azt hiszem, a sajtó bír elég komolysággal, elég felelősségérzettel, hogy sohse zárkóznék el a megfelelő vezetéstől, irányítástól, ellenkezőleg, maga keresné azt. Tehát nincs semmi ok a nagy szigorra. A szabadság, a szabad sajtó, a kritika, a

! nagy nyilvánosság nagybecsű dolgok, nagybecsű dolgok a háború alatt is. Annak hiánya érezhető az egész vonalon. (Igaz! TJgy van! balfelöl.) Igen sok visszaélés oka az, hogy a visszaélő tudva, hogy bizonyos kényes kérdésekről egyáltalában nem szoktak ma a lapok nyilatkozni, bátran elköveti a visszaélést. Egyes kérdések, pl. az élelmezés kérdése, a nagy világháború gazdasági feladataival való megküzdés kérdése, amelyek most ujak, igénylik az egész intelligens társadalom munkáját, igénylik azt, hogy mindenki, főleg az, aki esetleg ezeknek a rendszabályoknak súlyát érzi. aki szenved alattuk, szintén felszólalhasson. Hol tehesse ? A parlamentben ritkán vannak ülések ós amikor ülések vannak is, bizonyos javaslatokat tárgyal a ház, amikor általános dolgokról beszélni nem lehet. Hiszen most is, nincs költségvetés, mint igen helyesen mutatott reá t. barátom, gróf Károlyi Mihály, amit én is sajnálok, mert magam is jobbnak tartanám, ha egy hosszabb költségvetési vita keretében módunkban lenne felsorolni az ország sok nyomorát, azt a sok kis kívánságot, kis sérelmet, ami elkeseríti a társadalmat. Mert semmi sem keserít el annyira, mint az az érzés, hogy sérelmem van, de nem szabad elpanaszolnom. (Igaz! TJgy van! balfelöl.) Semmi sem keserít el anynyira, mint az az érzés, hogy sérelmem van és az nyomja el annak kifejezését, aki a sérelmet okozza. (Igaz! Ugy van ! bal felöl) És általában igazán megszégyenítő ,dolog az a gyakori sok üres fehérlap a sajtóban. Én ezt