Képviselőházi napló, 1910. XXVII. kötet • 1915. május 7–deczember 21.

Ülésnapok - 1910-590

BÚÖ. országos ülés Í915deczember 1-én, szerdán. 285 állott egyébből, mint az 1703-ban I. Lipót és Károly között létrejött pactum mutuae successionisnak, amelyet addig titokban tartottak, a gebéimé Eatsstubeban huszonnégy ember előtt való kihirdetéséből — ahol igaz, hogy három magyar embeT is résztvett, t. i. ott volt gróf Pálfry Miklós, az országbíró, Illésházy György, a kanczellár és ott volt gróf Korniss, az erdélyi alkanczellár is — Magyarország alkotmányos képviselete előtt ki nem hirdettetett, mert ezeket az urakat soha senki Magyarország képviseletére iUetékes tényezőknek el nem ismerte, ilyenekül nem vallotta s ők maguk sem vindikálták ezt maguknak. Ez iránt kétség fel nem merülhet. Mikor ez a pragmatika szankcziónak nevezett örökösödési rendre vonatkozó mozgalom 1712-ben a horvátok részéről megindult, akkor az úgynevezett palatináris konferenczián Pozsonyban a mi elődeink megkísérelték III. Károlyival ennek az örökösödési szerződésnek feltételeit megállapítani. Tudjuk azonban, hogy a palatináris konferenczia nem vezetett eredményre. Ennek folytán Magyarországon az 1713-iki pragmatika szankozióból semmi sem lett. De hogy az 1713-iki pragmatika szankczió — nevezzük igy —, kizárólag az uralkodóház nőágára vonatkozó örökösödés szabályait tartalmazza és semmiféle, se területi, se kormányzati, se törvényhozási egységesítésre vonatkozó gondolat sincs benne, ennek bizonyítására csak egy, erre az örökké kisértő lidérczre döntő érvet említek, t. i. azt, hogy az 1713-ban kihirdetett örökösödési rend még az örökösödési rend szempontjából sem lett Magyarországon elfogadva és az 1713-iki promulgáczió Magyarországon soha érvényesnek el nem ismertetett. Erre, t. képviselőház, döntő bizonyíték van a kezeim között, a mely szól ekként: Az 1715. évi II. t.-cz. 8. §-a azt mondja : >>negyedszer : Fiágunk magvaszakadta esetére, mitől Isten minél tovább őrizzen, a Karok és Rendeknek királyválasztási és koronázási joga előbbi állapotába tér vissza. Magyarország és említett részei számára ennek régi szokása szerint érintetlenül fenmarad«. Ugyanazt ismétli a III. czikk bevezetése is. Igazolva van tehát, hogy két évvel a kérdéses, pragmatika szankcziónak nevezett Hauptinstrumentum kihirdetése után Magyarországon III. Károly törvényt szentesitett, amelynek tanúsága szerint a fiág kihalta esetére Magyarországra a királyválasztás joga visszaszáll. Ez tehát törvény erejével bizonyítja, hogy Magyarország ezt az 1713-iki, pragmatika szankcziónak nevezett instrumentumot még a női ág örökösödése szempontjából sem fogadta el soha, sőt ellenkező törvény áll rendelkezésünkre, annál kevésbbé lehetséges tehát az, hogy valaha ezen alkalommal egy a monarchia egységét és eloszthatatlanságát megállapító rendelkezés történt volna. Az indivisibiliter ac inseparabiliter kérdése már nagyon sok tintát fogyasztott Magyarországon, igen sok vita folyt felette. Voltak nem egyszer lélekemelő viták. Nem fogom fárasztani az urakat azzal, hogy reprodukáljam ezeket, mert hiszen bizonyára ismerik a dolgokat, de említem magának Deák Ferencznek Lustkandellal folytatott polémiáját, említem magát az 1861-iki országgyűlést, továbbá a Kossuth Lajos iratainak második kötetében megörökített dokumentumokat. A Ferencz Ferdinánd házasságának beozikkelyezése alkalmával folytatott vitát említem és különösen annak azt az eredményét, (Halljuk ! Halljuk ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) hogy az igazságügyi bizottság javaslatára, amelyet akkoriban a tiszteletreméltó néppárt részéről gróf Zichy János által benyújtott módosítás is támogatott, megállapittatott és a törvényben magában kifejezetten kimondatott, külön módosításban, Széll Kálmán indítványára, hogy az a felfogás, mintha Magyarországon az örökösödés rendje azért állana fenn, mert amott is ugy van, vagyis hogy folyománya lenne a magyar az osztrák örökösödési törvénynek, nem áll meg. A Magyarországon fennálló trónörökösödési rend kétségkívül és kizárólag a Magyarországon egyedül érvényes 1722. és 1723 :

1. és II. czikkelyén alapszik, hozzátéve mindenkor és minden eddig felmerült vitában, Deák Ferenczet sem kivéve, különösen az 1835-iki Deák Ferenczet, aki már akkor világosan megmondta, hogy Magyarország azonban ez örökösödési rend elfogadása mellett az ő állami önállóságát, függetlenségét, kormányzati, törvényhozási önállóságát mindig épségben fentartotta. (Igaz ! Ugy van ! a balés a szélsőbaloldalon.) Mit jelent hát ez az indivisibiliter ac inseparabiliter ? Mély sajnálatomra a kezemben levő ezimerrajz és a mondatszerkezet szerint könnyen lehetséges, ellenségeink igy is aknázták ki, hogy ez az összekapcsoló szalag tulaj donkép egy uj nemzetközi alanynak, az osztrák-magyar monarchiának jelképe, melyben területileg és kormányzatilag egymástól elválaszthatatlan két államról van szó. Ez a felfogás ellenkezik az e. tárgyban eddig lefolytatott összes vitákkal, ellenkezik olyan államférfiaknak felfogásával, mint Deák Ferencz, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Széll Kálmán, ellenkezik különösen Révész Imrének 1861-ben mondott örökemlékezetü beszédével, ellenkezik mindennel, a mi Magyarországon valaha számottevő tényező volt. Hog}- értendő hát ez ? Csak a rezultátumra térek rá, mert a kérdés történeti fejtegetése nagyon messze vezetne és soká kellene drága idejüket igénybe venni. A magyar közvéleménynek, és hozzáteszem, az 1867 : XII. t.-cz. megalkotójának, Deák Ferencznek zászlója alatt, sohasem volt más nézete, mint az, hogy az »indivisibiliter ac inseparabiliter* azzal szemben volt hatásos védekezés, hogy a III. Károlyt megelőző osztrák császárok, igy nevezetesen I. Ferdinánd gyermekei között számtalanszor megosztották az osztrák tartományokat, igy Ferdinánd pl. Tirolt és Stájerországot s ezért e formu-