Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-578

5?H. országos ülés 1915 májas 6-án, csütörtökön. 531 szine elé hozom, egy jüllanatig feszélyezve érzem magamat, hogy vájjon nem magyarázzák-e ezt ugy, — odakünn nálunk, valamint a külföldön is — hogy Magyarországon a sebesültek ellátása nem áll azon a fokon, amely foltra, hogy egyebet ne hozzak fel, már maga a hála is kötelezne bennünket. De immár kilencz hónap telt el és nincs időnk tovább időzni, tovább morfondírozni ennél a kérdésnél és épen ezért szükségesnek tartottam ezt a kérdést idehozni, hogy végre cselekedeteket lássunk. (Helyeslés.) Bizom benne, hogy a ministeri székekből, amelyekben — nem kételkedhetem — ezen kérdések iránt érző szivek és lelkek vannak, azonnal intézkedni fognak a hibák javítása iránt. Saját tapasztalataimra utalhatok e tekintetben, hogy a sebesültvonatok gyakran a jelzett érkezési idő helyett csak a rá következő naj^okon érkeznek, köztük olyan vonatok is, amelyek pedig egészségügyi szempontból nagyon hiányosan vannak felszerelve. Mert ha igaz, hogy egyes hivatásuknak megfelelő kórházvonatok mintaszerűen vannak berendezve, ugy hogy mikor azokba bemegy az ember, láthatja, hogy e tekintetben a városi rendes kórházakkal is vetekednek, sőt nem ritkán azokat fölül is múlják, ugy ezekkel szemben láthatunk olyan vonatokat is, amelyek orvosokkal, gyógyszerészekkel, ápolószemélyzettel egyáltalán nincsenek felszerelve, pedig az orvos és gyógyszerész szükséglet mellett láttam olyan orvos- és gyógyszerésztiszteket, akik csak fogolykisérésre és őrzésre voltak rendelve. Ez bizonyára annak a jele, hogy- nálunk nincs meg az a szelekczió, az embereknek egyéni mérlegelése, kiválasztása és megbecsülés?, amelyet ezzel ellentétben igazán nagy elismeréssel kellett látnom a német hadseregben, ahol igazán minden egyes embert oda állitanak akár harcztéri, akár harcztér mögötti belső szolgálatról legyen szó, ahol tényleg a kellő módon legjobban tud megfelelni hivatásának. Felhivom a t. honvédelmi minister ur figyelmét arra a körülményre, — ha tudomást íeg szerezni róla, bizonyára azonnal intézkedni is fog, — hogy vannak kórházkisérő tisztjeink, akik ezeket az állásokat tisztán csak abból a szempontból fogják fel, hegy u. n. jó állások, de nem tudnak felemelkedni arra a magaslatra, hogy éreznék azt, amire az előttem szólott képviselőtársaim is utaltak, hegy ebben a háborúban mindenkinek, bármily szerep jusson is osztályrészéül, egyaránt dolgoznia kell és mindenkinek a legjobbat, a legnagyobbat kell a maga Isikéből és a maga munkájából feláldoznia. (Helyeslés.) Akadnak olyan tisztjeink, akiknek akkor, midőn a vonat megérkezik, halvány fogalmuk ideájuk sincsen arról, hogy hány sebesültet hozott a vonat, hogy vannak-e súlyos sebesültjei és hogy e súlyos sebesültek a vonat melyik kocsijában fekszenek s képtelenek az eligazítással foglalkozókat kellőleg informálni. Sőt történtek esetek, hogy nem volt tudomása az illető tisztnek arról sem, hogy fertőző betegeket hoz-e a vonat, viszont előfordultak olyan esetek is, hogy pl. 40—50 fertőző beteg érkezése előre jelezve volt, akikről azután sült ki, hogy a vonatkísérő tisztnek fogalma sem volt arról, hogy ezeknek a fertőző betegeknek kocsijait már a megelőző állomásokon lekapcsolták. (Mozgás balfelől.) Bátor vagyok ennélfogva ugy a belügy-, mint a honvédelmi minister urnak és a kereskedelemügyi minister urnak legmesszebbmenő gondos ügyelmét felhívni ezekre a körülményekre és nem is kételkedem azon, hogy amely perezben tudomást szereznek ezekről, a maguk hatásköréből a legerélyesebben fognak intézkedni, — és szükségét látom annak, hogy ha már a szaktanácskozmányok eszméje itt felmerült, méltóztassék e szaktanácskozmányokat esetleg gyakorlati emberek bevonásával is és nemcsak a papirosjelentéseknek és a kormánybiztosok jelentéseinek meghallgatására szorítkozva megtartani, mert nem hiszem, hogy akadna egyetlenegy olyan gyakorlati ember is, aki ha éjjel ott állt annak a betegvonatnak a kirakodásánál és ha a fülébe hangzott — amit soha többé elfelejteni nem lehet — annak a sokat vérzett és szenvedett betegnek a jajgatása, nem lenne meggyőződve róla, hogy meg kell találni az utat ide a házba, meg kell találnia az utat a kormánykörökhöz és általában az illetékes körökhöz, e bajok szanálására és hogy e tekintetben tovább késlekedni nem szabad. (Helyeslés.) Pl. megtörténik az, hogy a vonatok csak a bejelentett időtől számított 24, sőt 26 óra múlva érkeznek meg; megtörtént már, akár szégyen, akár nem, ki kell mondanom a magyar képviselőház szine előtt, — feljelentéseket tettem magam is ez okból — hogy 24 órán át sebesültjeink, a vérző, szenvedő sebesültek nem kaptak enni; (Ugy van ! Mozgás.) megtörtént azután, — ki a hibás a késésekért, nem tudom — hogy pl. nagy költségeket okozva meg van rendelve az ebéd, de a vonat nem érkezik meg és viszont, hogy a vonat beérkezik, de nincs ott a szükséges élelem. S mindezeknek az érkezések pontatlansága az oka. (Ugy van ! ügy van ! balfelől.) És itt ismét felhivom a t. minister ur figyelmét a vonatkísérő tisztekre, akikben nincs meg a kellő önállóság arra nézve, hogy a maguk felelőségére rendelkezni tudnának. Miért ? Mert apró kicsinyeskedések foljmak ; sokszor milliókat, sőt milliárdokat könnyű szívvel szavaznak meg és adnak ki és viszont igen nagyfontosságú kérdésekben 50 vagy 100 K szerepet játszik. (Ugy van 1 balfelől.) Nem mer önálló lenni az a kisérő ember, mert fél, hogy majd kifogásolni fogják intézkedéseit és saját számlájára Íratják majd azokat a dolgokat, amelyeket meg kellene tennie, hogy sebesült katonáit a kellő módon elláthassa. Hiszen minden egyes ilyen vonat tulajdonképen egy önálló egyed, vezetőjének több szabad rendelkezési jogot kellene bizonyos körülmények között biztosítani. Azt a régi, kicsinyes szőrszál hasogatást és krajczároskodást most a háború tartama alatt, midőn emberéletekről van szó, ki kellene külszöbölni. (Helyeslés.) 67*