Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-575

5/5. országos ülés 1915 május 3-án, hétfőn. 415 adja helyét más kormánynak. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ha a háború sikere érdekében elő tudtak idézni egy lailügyministeri válságot, egy közös pénzügyministeri válságot, akkor nem kell attól tartani, hogy az általános hangulatban nagy felfordulást okozna az, ha Magyarország ministerelnöki székében változás történnék. Én tehát befejezem beszédemet és csak röviden azt mondom, hogy ezt az indemnitást nem fogadhatom el sem én, sem pártom, mert ezzel a kormánynyal szemben a múltból, de a mostani háborúból kifolyólag sem viseltetünk bizalommal és ezen bizalmatlanság indit minket arra, hogy az indemnitást el ne fogadjuk. (Élénk helyeslés és taps a haloldalon.) Elnök : Szólásra ki következik ? Szepesházy Imre jegyző: Gróf Esterházy Móricz ! Gr. Esterházy Móricz: T. képviselőház! Ne méltóztassék tiszteletlenségnek venni, ha nem foglalkozom mindjárt beszédem elején azon szélesen megalapozott beszéddel, amelyet az imént a legnagyobb ellenzéki párt elnöke részéről hallottunk. Nem akar ez tiszteletlenség lenni részemről, annyival kevésbbé, mert hiszen ama tárgy iránt, amelyről szólni kivánok, azon érzelmek iránt, amelyeknek itt egész röviden pár szóval kifejezést óhajtok adni, azt hiszem, teljes egyetértés uralkodik a ház valamennyi pártjának felfogásában. Értem ezalatt azt a kimondhatatlan hálát és elismerést, amelylyel hős katonáink irányában viseltetünk. (Igaz! ügy van! Általános helyeslés.) De, t. ház, én nem ezen érzelmi momentumokból beszélek, hanem igenis az objektív analizis álláspontjára helyezkedve vizsgálom ezen törvényjavaslatot, vizsgálom pedig e törvényjavaslatnak különösen azon rendelkezéseit, amelyek a háborúban rokkantakká váltakra és hozzátartozóikra vonatkoznak. És ha e rendelkezéseket ilyképen, objektív alapon vizsgálam, nem juthatok más konklúzióra, mint arra, hogy ezek a rendelkezések teljesen elégtelenek, ugy hogy azokat még ideigleneseknek sem fogadhatom el. (Helyeslés a baloldalon.) Kétségtelen dolog, hogy valamint ez a világháború eddig talán nem is sejtett mérveket öltött, ugy viszont a rokkantak ellátása nemcsak humánus kérdéssé, de elsőrendű, nagy és súlyos szocziálpolitikai problémává lett, nemcsak minálunk, hanem világszerte. (Ugy van ! a baloldalon.) Igaz, hogy a — gondolom — tegnapelőtt itt Budapesten megtartott ministeri tanácskozás is arra enged következtetni, hogy a kormány a javaslatban lefektetett elveken és rendelkezéseken túlmenő intézkedéseket hajlandó megtenni. Belátom azt is, hogy a kérdés végleges és kielégitő megoldása a mai körülmények között a jelen pillanatban nehézségekbe ütközik. De mindezen szempontok ellenére és mindezen szempontok objektív mérlegelése mellett is arra az álláspontra kell helyezkednem, hogy a jelen törvényi javaslatba felvett intézkedések még ideiglenesen sem állják meg helyüket. (Ugy van ! a baloldalon.) Mielőtt ezen álláspontom rövid kifejtésére áttérnék, engedelmet kérek, hogy pár szóval megemlékezzem azokról, kifejezést adjak kegyeletes érzésünknek azok iránt, akiknek ezen élethalálharczban nem az élet, hanem a halál jutott osztályrészül. írásbeli indítványt nem teszek, de fölvetem azt a gondolatot, hogy vájjon azon okiratainkban, melyek a háború áldozataira, ezeknek halálesetére vonatkoznak, nem lehetne-e hivatalból feljegyeztetni kötelességtudó önfeláldozásuk tényét. Mondom : írásbeli indítványt e tekintetben nem teszek, a kivitel módozatait, az esetleges szöveg meghatározását teljesen az igen t. kormányra bizom, csak arra kérem, hogy ebben a súlyos helyzetben, az ország ezen élet-halálharczában valósítsa meg ezt a gondolatot, mert hiszen ezzel is parányi tanújelét adjuk soha el nem múló hálánknak és kegyeletünknek és talán némi tekintetben vigaszul is szolgálna ez a feljegyzés azoknak, akiket a haláleset egyénileg sújtott és egyénileg fosztott meg hozzátartozójuktól. De mindenekfelett e gondolat megvalósításával a hazafias kötelességtudás ezernyi példáját valósitanók meg és származtatnék át az utódokra, megvalósitanók egyszersmind azt a gondolatot, azt a — mondhatom — elvet és valóságot, hogy voltaképpen nem halt meg az, akire az élő nemzet tekint. (Taps.) De visszatérek felszólolásom tulajdonképeni tárgyára. Lehetőleg rövid leszek. (Halljuk ! Halljuk !) Az előttünk fekvő törvényjavaslat bizonyos segélyeket állapit meg a rokkantak részére, azon tagadhatatlan tényből kiindulva, hogy az eddigi 1875-i törvény intézkedései teljesen elégtelenek. Azt hiszem, ez bővebb bizonyításra nem szorul. De mit mond a javaslat, illetve a pénzügyi bizottság jelentéséhez csatolt kimutatás ? Azt, hogy a rokkant a mai törvényszerű nyugdíj alapján évenként 72 koronát — és nem forintot — kajj és azonkívül kapja a kormány által tervezett évi segélyt, 180 K-át, ha bárminő munkára képtelen, tehát összesen 252 K-át. Nem tagadom, hogy az illető, esetleg felesége és gyermekei után 60, illetve 36 koronákat kapván, valamivel jobb helyzetben lesz, de kérdem, t. ház, hogy manapság, a mai viszonyok között egy keresetképtelen, minden munkára képtelen, tehát ugy objektív, mint szubjektív értelemben keresetképtelen egyén 250 K-ból meg tud-e ugy élni, hogy a becsületesség és tisztesség útjáról le ne lépjen. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Engem e tekintetben abszolúte nem nyugtat meg a bizottsági jelentésnek az a passzusa, amely ugy szól, hogy kétségtelenül senki sem lesz, aki ezt a kezdeményezést ne fogadná megnyugvással. (Ugy van! baljelöl.) A kezdeményezést elismerem, de a megnyugvást nem, sőt ellenkezőleg, a legnagyobb aggodalommal látom (Igaz ! Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) és egyenesen károsnak tar-