Képviselőházi napló, 1910. XXVI. kötet • 1914. julius 22–1915. május 6.

Ülésnapok - 1910-560

94 560. országos ülés 19ÍA ju Az 55. §. második bekezdésében egy olyan súlyos rendelkezést tartalmaz, amely, mondom, alkalmas arra, hogy a birói igazságszolgáltatásnak eredményét a végén semmissé tegye, megsemmisítse. Mit tartalmaz ez a szakasz ? Azt mondja, hogy olyan esetben, midőn a határozati illetéket attól a féltől, aki annak megfizetésére kötelezve van, behajtani nem lehet, akkor ezt a másik fel, akinek részére a határozat valami értéket megitél, tartozik a kincstár részére megtéríteni, kivéve egy esetet, amikor nem tartozik, ha t. i. beigazolja azt, hogy azt az értéket az ő részére behajtani nem lehetett és hogy ő azt az értéket meg nem kapta. Ez a kérdés különösen nagyon erősen tolul előtérbe akkor, ha figyelembe veszszük azt, hogy ezen ítéleti illetékek kérdése most rendkívül terhesen szabályoztatok, mert most mindazok az Ítéletek, amelyek elutasítók, teljes illeték alá esnek, ahelyett hogy a régi 50 korona elutasítási illeték tartatnék fenn. Vegyünk pl. egy 100.000 koronás pert, amelyben az Ítéleti illeték f"4%, mondjuk tehát, 1400 korona. Tegyük fel, hogy az alperes viszontkeresettél él és mondjuk, épen 1400 korona erejéig terjeszt elő viszontkeresetet. A bíróság a felperest keresetével elutasítja és kötelezi arra, hogy az alperesnek 1400 K viszontkereseti összeget fizessen meg. A kincstár késedelmeskedik azzal, hogy a neki járó 1400 K Ítéleti illetéket behajtsa, mig az alatt az idő alatt az ellenfél az alperes be tudta hajtani az ő 1400 K-ját, a kincstár már nem tudja behajtani; akkor az a helyzet következik be, hogy a kincstár egyszerűen elveszi attól az alperestől azt az 1400 K jogosan megítélt viszontkereseti összeget, amelyet ő a maga részére behajtott és azt mondja : »Ez az enyém, ezt add ide nekem«, ellenben az alperes semmit sem fog kapni. Ez az én felfogásom szerint sehogy sem illik be a modern jogba. Ha még egy kisebb összegről, mondjuk 50 K-ról volna szó ; ha azt veszik el az ellenféltől, talán ez még nem volna olyan nagy sérelem; de hogy elveszik tőle mindazt, amit a határozat neki megítélt, az egyáltalában nem illik be a modern jogrendbe. (Igaz! ügy van! a baloldalon.) Én ilyen rendelkezést szó nélkül nem hagyhatok és különösen kell, hogy erős kritika tárgyává tegyem. Hiszen megtörténhetik az, hogy pl. egy millió korona iránt indítanak keresetet. Akkor ebben a milliós perben nagyon kell vigyáznia az ellenfélnek, hogy ő viszontkeresetet ne indítson, mert, ha, mondjuk, 16.000 K erejéig indít viszontkeresetet, akkor, ha neki ezt az összeget a bíróság megítéli, abban az esetben, ha felperes viszontkeresetével el utasíttatott, azt az ő egész 16.000 K-ját az a veszély fenyegeti, hogy azt a kincstár az ő illetékei fejében el fogja venni. Sőt még tovább megyek, még abba a kellemetlen helyzetbe is hozza azt a peres felet a kincstárnak ez a szigorú eljárása, hogy neki kell igazolnia azt, hogy ő azt a követelést meg nem kapta, amellett, hogy elveszti az egész követelést, ilius 23-án, csütörtökön. mert elveszi tőle a kincstár, amelynek tehát igy végrehajtójává lett, olyan végrehajtójává, aki a saját zsebéből köteles megfizetni a kincstárnak azt a tételt, amelyet neki a bíróság, mint jogosat, mint igazságosat, megítélt. Elveszi tőle, mondom, az egészet és még neki kell igazolnia, hogy »nem kaptam ennyit, hanem csak ennyit és ennyit kaptam«. Azt hiszem, hogy ezzel beigazoltam azt, hogy ez a rendelkezés destruktív jellegű, amely lerontja a bíráskodásnak, a polgári perrendtartásnak előnyeit, mert attól a féltől, akinek követelését a bíróság jogosnak, igazságosnak, méltányosnak találta, elveszi e követelést egyenesen azért, hogy a kincstár részére oly követelést biztosítson, amely legtöbb esetben azáltal merült fel, mert az illető felperes, mondjuk, jogtalan keresetet érvényesített. Ide jut az az eljárás, amikor mindenáron a kincstár érdekeit akarjuk megvédeni, amikor nem tekintünk egyebet, mint azt, hogy oly tételeket, oly rendelkezéseket állítunk fel, amelyek a kincstár érdekeit biztosítják, még pedig a peres felek érdeke ellen akként, hogy a per tárgyát tesszük a kincstár tulajdonává ilyen rendelkezésekkel, tekintet nélkül arra, hogy a feleknek legalább annyi regresszusuk legyen, hogy foglalásnál, végrehajtásnál, csődeljárás esetén, hogy az előbb érkező előbb kapja meg az értékét, mondjuk a csődeljárás esetén kvóta szerint osztozkodnak. Nem, a kincstárnak mindez nem elég, neki az egész kell. És az ily intézkedésekre mondják, hogy szocziális jellegűek, hogy beleillenek a modern jogrendbe! Nagyon csodálkozom ezen az eljáráson és egyáltalán nem nyugtat meg az a kijelentés, hogy ez a rendelkezés már az előbbi jogszabályokban megvolt. A végtelen csavarnak is van határa, ahol a csavar már nem működik, hanem el kell törnie. Itt pedig ebbe a helyzetbe jutunk. Mert a mikor 50 koronás itélet-illeték helyett eljutunk oly stáczióhoz, ahol nem 50 koronáról, de ezrekről van szó s akkor, ami a kincstár érdeke szempontjából mutatkozhatott megálló, — nem méltányos, jogos, csak megálló, tűrt — állapotnak, azt, ott, ahol fokozott, nagyobb értékről van szó, ezt fentartjuk és még jóformán szigorítjuk is : akkor ezt a tételt fokozott mértékben kell megtámadnunk. Én tehát csatlakozom azokhoz a kifogásokhoz, amelyeket Preszly Elemér t. képviselőtársam ebben a tekintetben előterjesztett és az ő módositványának elfogadását ajánlom. [Helyeslés a balés a szélsőbaloldalon.) Elnök : Szólásra következik ? Vermes Zoltán jegyző: Sághy Gyula! Sághy Gyula: T. képviselőház! Az 55. §. nagymérvű igazságtalanságait előttem szólott Csermák Ernő t. képviselőtársam és barátom nagyon alapos fejtegetésében kimutatta. Előbb Preszly Elemér t. képviselőtársam és barátom azt az indítványt terjesztette elő. hogy elsősorban a bíróságra bizassék annak megállapítása, hogy kit terhel az illeték viselése akár bélyegben, akár