Képviselőházi napló, 1910. XXV. kötet • 1914. junius 24–julius 21.

Ülésnapok - 1910-554

554. országos ülés 1914 Julius 14-én, kedden. 253 aligha fog vagy nem akar abba a helyzetbe jönni, hogy részletekben, kicsi összegekben fizesse ezt az illetéket. Hivatkozom a t. túloldalra, — hiszen nemcsak alperesek, hanem felperesek is lehetnek ott — hogy a fél és bármelyik a túloldalon ülő képviselőtársam is gondolt-e már arra, mikor megkezdett egy pert, ami a legtermészetesebb, amikor pl. egy váltópert ad be, hogy erre az Ítéleti illeték azonnal a kereseten lerovandó ? Bizonyára nem és bizonyára abból indult ki, amiből a nagyközönség általában kiindul, hogy én azért akarok egy összeget érvényesiteni, azért támasztok egy követelést, mert nekem ez jár és ha netalán e követelés érvényesítéséből rám valami teher származik, azt a terhet majd viselni fogom, ha a követelést megkapom. Vagyis az ügyvéd kénytelen számolni azzal, hogy semmiképen sem fogja előbb megkapni az illetéket, mint a per befejeztével, sőt hozzá kell tennem, a legtöbb esetben a per kedvező befejeztével, mert a praxisból tudjuk, — a pénzügyi hatóságok is jól tudják — hogy az a peres fél, aki perét elvesztette, rendszerint egyáltalán nem található meg, ugy hogy a pénzügyigazgatóság nem győzi a megkereséseket hozzánk, ügyvédekhez küldeni, hogy vájjon az a 10 év előtt általunk képviselt fél hol tartózkodik. Ez mindennapi dolog, amikor t. i. olyan illetékről van szó, amely kiszabás tárgya és amit énrajtam, hála Istennek, a kincstár be nem hajthat. Ilyen körülmények közt ez az indokolás teljesen tarthatatlan. A fél mindenképen az átalánynak megfelelő összeget egy összegben fogj a fizetni, csakhogy mindenesetre könnyebben bírható reá annak a fizetésére, ha a leszámolást csinálom meg vele és ha azt mondom, hogy megnyertem az 1000 K-ás perét, amelyből a kincstár elvitt 18-at, ekkor le lehet számítani, de addig semmi körülmények közt. Az indokolás tarthatatlanságát igazolja ez is és nem tudom megérteni, hogy miért kellene ettől a rendszertől annyira félni, hacsak nem azért, hogy igenis magát az ügyvédet kívánjuk szavatosként bentartani, hogy ha a félen be nem hajtható az összeg, az az ügyvéd, mert olyan szerencsés volt a pert vinni, fizessen a kincstárnak. T. ház! Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy a tárgyalás alatt levő javaslat lépten-nyomon ujabb és ujabb illetékeket is kreál. Hivatkozom e tekintetben a most tárgyalás alatt levő javaslatnak 13. §-ára. Ez a szakasz a válóperekre vonatkozik és többek között azt mondja, hogy nemcsak a házasság semmisségét, megtámadását, felbontását kívánja megilletékezni, hanem az ágytól és asztaltól való elválasztást tárgyazó perekben is illetéket szab ki. Ebben a kérdésben legalább is alternatívát kellene felállítani. Az ágytól és asztaltól való elválasztás t. i. közbenszóló intézkedése a bíróságnak és semmiképpen sem véghatározat. Az ágytól és asztaltól való elválasztás után egyes felek esetleg, de csak kivételesen, nem kérik a kötelék felbontását, talán meghalt az egyik fél, vagy talán kibékülnek. Ebben az esetben a kincstár tényleg megkárosodik, ha nem szab ki már az ágytól és asztaltól való elválasztásnál illetéket, hanem megelégszik azzal, hogy akkor szabja ki, mikor a köteléket felbontja és ezt az Ítéletet illetékezi meg. Ennek a közbenső határozatnak illetékkel való megrovása azonban mindeképen jogosulatlan, mert ez nem Ítélet, hanem inkább a házassági törvény 80-ik §-án alapuló, a bíróság által mondhatnám mindennap igénybe vett békítési intézkedés, amelynél az illeték kiszabása mégis csak túlságos élelmesség. Azt még valahogyan el tudnám fogadni, hogy az ekképen lerótt illeték beszámittassék az Ítéleti illetékbe ; ennek nem látnám különösebb akadályát ; ám a 13. §. egészen helytelenül intézkedik, amikor azt mondja, hogy: »Az ágytól és asztaltól elválasztó Ítéletnek felbontó ítéletté átváltoztatása esetében a felbontó ítélettől, tekintet nélkül az ágytól és asztaltól elválasztó Ítélet után fizetett illetékre, az illetéket külön kell leróni. Ez nem jelent egyebet, mint kétszeres illetékezést. (Igaz l Ugy van! balfelöl.) Ezt a második bekezdést tehát feltétlenül törlendőnek tartom vagy legalább is odamódositandónak, hogy amennyiben ágytól és asztaltól való elválasztás esetében az illeték lerovatott, ezt az illető fél másodszor nem tartozik leróni. (Helyeslés baljelól.) Ezek után azt. hiszem, tényként megállapítható, hogy az a rendszer, amelyet ez a javaslat akar érvényre emelni, nem felel meg sem az igazságnak, sem a méltányosságnak, sem a felek azon kimélésének, amelyet az előadó ur beszédében szintén hangsúlyozott. Ha már nem lehetett a tiszta átalányrendszert behozni, legalább az úgynevezett fokozati keretrendszereket kellett volna kihagyni, amelyek a legnagyobb igazságtalanságra vezetnek, mert be fogom bizonyítani, hogy nem áll az, amit az előadó ur hangsúlyozott, mintha a kis perekkel szemben a javaslat kíméletet tanúsítana. Összegszerűkig megengedem, hogy 2 korona kevesebb, mint 26 korona, vagy az 1. §, sokat emlegetett 1 koronája kevesebb, mint az utolsó sorban lévő 52 korona. De ha azt veszszük, hogy 1 korona 100 korona után jár, 52 korona pedig 200.000 koronán fölüli ügyben, sőt hogy 200.000 koronán fölül — ezt kell következtetni ugyanis a pénzügyminister urnak egy kétkedő fejbólintásából — egységes az illeték és hogy nem megy felfelé bizonyos határon túl: akkor már egészen másképen áll a helyzet. Ugy az 1. §. szerint, mint a 11. §. szerint a 20Ö.000 koronán túl már egységes az illeték ; 26 koronánál nagyobb beadványi bélyeg és 52 koronánál nagyobb határozati bélyeg nem jár. Mikor az előttem szólók közül valaki ezt említette, a pénzügyigazgató ur kétkedőleg intett, mintha nem hinné, hogy a 10.000 korona után további 2 korona jár. Pedig ez tévedés, mert a javaslat mind a két helyen egészen határozottan megmondja, hogy minden megkezdett 10.000 korona után további 2