Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-530

®& 530. országos ülés 191% április' 2í-m, péntekéit. széleken a .vesztegintézeti állomásoknál ne lenne pályázó az állatorvosi állomásokra ; mindenki szívesen elmegy oda, mert tudja, hogy ezen egypár évi ott telj esitett szolgálatával érdemeket szerez magának a későbbi előléptetésre, (Igaz ! Ugy van !) En tékát a magam részéről Desbordes Ernő barátom megnyugtatására csak azt mondhatom, hogy amennyiben az eddig tett intézkedések következtében nem volna a közel jövőben elérhető az az eredmény, hogy a körorvosi állásokat betölthessük, nem fogunk visszariadni attól sem, hogy a reformot erre a térre is kiterjeszszük és a megoldást igy keressük. (Helyeslés.) Addig is szükségesnek látom, hogy az ország szine előtt kijelentsem, hogy én ezt a kérdést kissé szigorúbban kivánom kezelni, mint ahogy az eddig kezeltetett, amennyiben olyan tendenczia érvényesülését látom, hogy újonnan szervezett körorvosi állások ne töltessenek be, hanem megengedtessék a szomszéd városi orvosoknak, hogy mint helyettesek működjenek a körorvosi állásokban, de e mellett megtartsák városi lakásaikat. Sőt felmerült némely helyütt az az igény is, hogy a törvényhozás által adott helyi pótlék adassék meg az ilyen városban lakó orvosnak is. Én ezt az intézmény czéljával és a törvényhozás szándékával ellentétben levőnek látom. (Élénk helyeslés.) mert az intézmény czólja és a törvényhozás szándéka csak az lehetett, hogy azért adassék a helyi pótlék, hogy ott künn a vidéken helyben legyen az orvosi szolgálat kellőleg ellátva s ezért igazán csak kivételes esetekben vagyok hajlandó ettől eltekinteni és ha a körülmények késnyszeritő hatása alatt itt-ott talán megengedném is ezt, az engedélyt mindig csak ideiglenesnek kivánom tekinteni, addig, amig akad olyan orvos, aki helyben lakni és hivatását helyben gyakorolni hajlandó. (Helyeslés.) T. ház ! A felszólalt képviselőtársaim közül többen, azt hiszem Kostyál t. barátom is, Rakovszky t. barátom is felemlítették a gyermekvédelem ügyét és ezzel kapcsolatban azt a nagy megterhelést, mely a hét éven fölüli elhagyott gyermekek gondozásából az egyes községekre hárul. (Halljuk ! Halljuk !) Én azt tartom, hogy ha Magyarország annak idején a gyermekvédelem terén erejét nem is egészen megmérve, s amint a következés mutatja, erején felüli intézkedéseket is tett, de ezek az intézkedések a mi szegénységünkhöz mérten igazán szépek, humánusak és példaképül szolgálhatnának gazdagabb országoknak. (Igaz! ügy van!) Nagy eredményeket értünk el és csak elismerés illetheti mindazokat, kik ezen a téren kezdeményezőleg léptek fel és ezeknek az intézményeknek fejlesztése érdekében buzgólkodtak. (Helyeslés.) De, t. ház, ezen intézmények továbbfejlesztésénél mindenekelőtt meg kell gondolnunk azt, hogy az azokra fordított anyagi eszközök közt egyensúlyt hozzunk létre. Fejlesztenünk kell az intézményeket, de önmagukból, belülről és nem ugy, hogy ujabb áldozatokat kívánjunk a törvényhozástól és különösen a községektől. (Helyeslés.) Azt hiszem, hogy ezen a téren igen sokat lehetne tenni, főleg azáltal, ha nem nyugszunk bele abba, hogy ha egy gyermeket egyszer elhagyatottnak jelentettek ki, hogy ha valaki egyszer az állam gondjaira bízhatta, az állam nyakába sózhatta a gyermeket — bocsánat, hogy ezt a kifejezést használom — akkor ennek az elhagyott gyermeknek minden gondozásától egyszersmindenkorra megszabadult az, aki az ellátására elsősorban kötelezhető volna és forduljon a sorsa a jövőben bármilyenre, jusson bármilyen anyagi eszközök birtokába, többé ne tartsa kötelességének azt, hogy erről a gyermekről gondoskodjék. (Igaz! Ugy van !) Amennyire szükségesnek és indokoltnak tartom, hogy az állam a valóban elhagyatott gyermekről gondoskodjék, annyira szükségesnek, indokoltnak és jogosnak tartom azt is, hogy az állam az igy kiadott költség visszatérítését követelje attól, aki kellő anyagi helyzetbe jutott később. (Helyeslés.) Azt hiszem, ha árvaszékeink felfogják ezt a nemes hivatásukat és gondoskodnak arról, hogy állandóan nyilvántartsák azoknak a gyermekeknek viszonyait, segítségünkre jöhetnek abban, hogy ezeknek a költségeknek egy része megtérüljön. Azonkívül különösen a hét éven felüli gyermekeknél — a hét éven aluliaknál is — nagy segítségünkre van a társadalom, nagy segítségünkre vannak a társadalmi egyesületek, elsősorban a Gyermekvédő Liga és a gyermekszanatóriumok, amelyek előkelő vezetőinek az ügy iránti meleg érzéséről, nagy buzgóságáról és eredményes munkásságáról csak a legnagyobb elismeréssel szólhat mindenki, aki ezt a működést ismeri. Nekünk azonban oda kell törekednünk és abban kell a társadalom közreműködését lehetőleg megszereznünk, hogy segítsenek nekünk ezeket a gyermekeket elhelyezni olyan helyekre, ahol ha nem is a maguk munkájával keresik meg egész fentartási költségeiket, de legalább hozzájárulnak ahhoz, hogy kevesebbe kerüljenek a községeknek. Ebben a tekintetben még egy igen érdekes dologra kívánok utalni, amelynek igénybevételére talán nem fektetnek elég súlyt. E tekintetben néha az eljárás könnyüségében és gyorsaságában is van hiba. Előttem, mióta mostani állásomban működöm, ismételten fordultak meg esetek, ahol a gondozó gyermektelen szülők megszeretvén a gondjukra bizott gyermeket, hajlandók voltak azt örökbe fogadni és megütközéssel láttam néha, hogy nemcsak a jóakarat nem volt meg ezen örökbefogadás elősegítésére, hanem megfordultak előttem esetek, ahol ügyvédtől-ügyvédhez, Pontiustól Pilátushoz küldték a szegény embert, mig az végre kétségbe esve fordult a végső fórumhoz, hogy örökbe akarom fogadni, gondoskodni akarok róla és itt azután mindenféle illetőségi, honossági és nem tudom miféle kérdésekkel komplikálták, húzták és halasztották az ügyet. (Igaz ! Úgy van !)