Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-536

S6Ö )36. országos ülés l'Jíí május ü-áu, szerdán. Háromféle okot hallunk emlegetni arra nézve, hogy miért kerülik ifjaink ezt a pályát. Először azt, hogy a közönség nem tartja a katonatiszti pályát a megélhetésre elég jónak, tekintve azt a körülményt, hogy a katonatiszt már hivatásánál fogva is kénytelen életét koczkára tenni és tekintetei arra, hogy épen megkülönböztetett társadalmi pozicziójánál fogva többe kerül az életmódja, mint az ugyanolyan rangban lévő polgári embernek. A második ok, amelyet emlegetnek, hogy a német nyelv nemtudása miatt leküzdhetetlen nehézségei vannak az ifjaknak, akik a katonai intézetekbe kerülnek. Harmadik ok gyanánt hallom hangoztatni, hogy a katonaságnál bizonyos animézitással viseltetnek a magyar állampolgárok iránt, amelyek úgyszólván elkeseritik őket és ezért kerülik a katonai pályát. Erről az utóbbi körülményről egész határozottan kijelenthetjük, hogy ez igazán csak agyrém, (ügy van !) ügy van !) hagyatéka annak a szellemnek, amely évtizedekig pusztított a magyar közvéleményben és amely mindig kereste az alkalmat, hogy a hadsereg intézményét meggyanúsítsa. Ezen — hála Istennek — túl vagyunk már és egész kategoricze kijelenthetjük, hogy ez a körülmény ma már nem áll fenn. (ügy van!) Sokkal fontosabb a második körülmény, t. i. hogy a német nyelv nem tudása tényleg bizonyos nehézségeket okoz a katonai nevelőintézetekbe jutó magyar ifjúságnak. Farkas Pál igen t. képviselőtársam múltkor a középiskolák reformjáról beszélve, igen találóan jegyezte meg, hogy azok tanrendje sok tekintetben nem felel meg a modern élet követelményeinek. (Vgy van !) Ha valamiben igaza volt, ugy igaza volt épen a német nyelv tanitása tekintetében, amely német nyelvnek tanítása úgyszólván teljesen eredménytelen a közéjDiskolákban. Érthetetlen, hogy ifjúságunk körében még ma is úgyszólván virtusnak tekintik azt, hogy valaki ne tudjon németül. A Bach-korszak egy késő emlékének tudom be ezt, amikor a középiskolákat tényleg el akarták németesiteni és talán még apáinktól szívtuk be azt a hitet, hogv ez ellen bizonyos mértékben rezonáljunk. Ma azonban ezen már régen túl vagyunk, ma már a nemzet sokkal erősebb, a nemzet öntudata sokkal világosabb, semhogy attól kellene félni, hogy egy idegen nyelv megtanulása magyar nemzeti önérzetünket és magyar kulturális értékünket bármely tekintetben is devalválja. (Helyeslés.) Sőt ellenkezőleg, tartsuk kötelességünknek, hogy ezt a német nyelvet, amely reánk nézve bár idegen nyelv, de amely nélkül úgyszólván egy lépést sem tudunk előre tenni, az életben, ifjaink minél jobban elsajátítsák, mert nemcsak az egyéni értékét emeli minden embernek, ha idegen nyelvet tud, hanem emeli egyúttal az egész ország kulturális nívójának értékét (ügy van !) és ha már idegen nyelveket kell tanulnunk, akkor elsősorban tanuljuk meg a német nyelvet, amelylyel nemcsak a katonai intézményben, de a polgári életben is lépten-nyomon mindig találkozunk és amely nélkül úgyszólván sehol, semmiféle pályán nem érvényesülhetünk ugy, ahogy talán tehetségünknek megfelelően érvényesülhetnénk. (Ugy van !) Ami a harmadik okot illeti, hogy a katonai pálya nem olyan jó pálya, hogy más polgári pályákkal összehasonlítva talán kedvező volna ott az előmenetel, ez talán még a leginkább megfelelő kifogás, de ez sem fest olyan szomorúan és olyan feketén, mint ahogy azt sokan előttünk festeni igyekeznek. Az igaz, hegy a katonatiszti pályán az előmenetel különösen az alsóbb fokozatokban nem olyan gyors, mint a pjlgári pályáknál, de figyelemre kell méltatnunk azt a körülményt, hogy annál gyorsabb a magasabb rendfokozatoknál. Mert ha tekintetbe veszszük a katonatisztek mai előmeneteli viszonyait, megállapíthatjuk, hogy a hadnagyi rendfokozatban körülbelül 5 és fél évig, a főhadnagyi rangban 7—9 évig, a századosiban 12—13 évig, az őrnagyiban négy évig, az alezredesiben már csak három évig, az ezredesiben öt évig maradnak rendszerint az illetők a mai előléptetési viszonyok mellett. Ha ezzel szemben figyelembe veszszük a polgári hivatalokban az előmeneteli viszonyokat, azt tapasztalhatjuk, hogy a katonai pályánál, ha lassú is, de biztos az előmenetel és egy pályán sem nyer közepes tehetségű ember olyan biztcs előmenetelt, mint épen a katonaipályánál. (Vgy van ! ügy van !) Viszont épen a katonai pálya az, ahol nagytehetségű ember aránylag rövid idő alatt nagy karriert csinálhat. (ügy van ! ügy van !) Hiszen a katonaságnál egy szorgalmas, igazán tehetséges embernek a ranglétra legmagasabb fokáig áll nyitva az ut és látjuk, hogy a polgári életben legfeljebb a parlamentarizmus vet fel olyan karriert, mint amilyent a katonaságnál igen sokan elérnek, (ügy van! ügy van!) Ezzel szemben vegyük figyelembe azt, hogy a polgári életben ellenkezőleg annyira különbözők az előmeneteli viszonyok, hogy ott arra az előmenetelre számítani abszolúte nem lehet. Ennek illusztrálására, hogy hányféle lehet a hivatali előmenetel, hogy az tulaj donképen annyiféle, ahányféle a hivatal, példának hozhatom fel a magam évjáratát ; kortársaim között találok a harmadik rangosztálytól lefelé egészen a tizedik rangcsztályig egyéneket, akiknek pedig teljesen egyforma kvalifikácziójuk van. Másképen, van azonban ez a katonaságnál, ahol egy bizonyos közepes szorgalmú és közepes tehetségű ember mindenesetre eljut az ezredesi rangfokozatig, ahova egy czivilember hasonló körülmények között nem juthat. Ez azonban pénzügyi kérdés. Tudom, hogy a hadvezetőségben meg van a j ószándék, hogy ezen előmeneteli viszonyokon még javítson. Ma azonban a rossz pénzügyi viszonyok között erről korai beszélni. Meg vagyok győződve, hogy a hadvezetőség a lehető legrövidebb időn belül, amint közgazdasági viszonyaink konszolidálódnak, orvosolni fogja ezt a mostan csak képzelt bajt és lehetővé fogja tenni,