Képviselőházi napló, 1910. XXIV. kötet • 1914. április 22–junius 18.

Ülésnapok - 1910-534

258 5M. országos ülés Í9U Én óhajtanám, hogyha valaki a tót néppsichét akarja tanulmányozni, az ne legyen kénytelen Prágába menni, hanem találja azt meg itthon minálunk, hogy az, aki a szlávság képét akarja megalkotni, az ide, Budapestre legyen kénytelen jönni, aki a román népet akarja tanulmányozni, az ne Bukarestbe menjen, hanem jöjjön ide, legyen kénytelen Budapestre jönni, mert itt láthat csak bizonyos olyan dolgokat, amelyeket sehol másutt nem láthat. Sőt ha valaki • a nagy német nép etnosát akarja megismerni, az is ide legyen kénytelen jönni, hogy az itt elszórt különféle fajból, különféle törzsből származó németség kulturális maradványait itt láthassa és ne vigyék ki innen tőlünk ezeket a dolgokat. Ezért a kor kívánalmainak megfelelő etnográfikus múzeum nemcsak kulturális, hanem politikai követelmény is, amely kifejezésre hozná azt a politikai egységet, amelyet a magyar kultúra akar megteremteni a fajok, nemzetek és nemzetiségek között. De azt mondhatnák erre, hogy aki uj feladatokra mutat rá, az mutasson hát utat is ezek teljesítésére. Hiszen az általános költségvetés előadója takarókosságra buzdított minket, hogy magunk is mindannyian iparkodjunk takarékosaknak lenni. Szép dolog, csak maga az állam is segítsen hozzá. Nem elég mondani a magyar néjmek, hogy takarékoskodjatok, hanem csukják be vasárnap a korcsmákat, akkor fog a nép takarékoskodhatni s akkor módja lesz arra is, hogy magát művelje. (Igaz! Ugy van!) Rá akarok mutatni ezúttal egy elhanyagolt erőforrásra, egy olyan erőforrásra, amelyet messziről már régen megmutattak nekünk, amelyhez azonban nem tudunk hozzáférni. Értem alatta a katholikus autonómiát. Ha nekünk egy autonomikus szervünk lenne, akkor az iskolaügy fejlesztésére sokkal nagyobb segítséget adhatnánk az államnak, sokkal jobban odaállhatnánk mellé, hogy uj iskolákat állítsunk fel. A kultúrához hozzátartoznak a lelki szükségletek is. Akik részt vettek a múlt évben a katholikus nagygyűlésen, azok hallhatták ott a kecskeméti plébános ur előadását az alföldi viszonyokról. Szomorú kép volt ez, pedig — ugy vélem — nem volt benne túlzás. Kimutatta, hogy Magyarország vidékein bizonyos misszióterületek vannak, ahol mértföldnyi távolságban vannak emberek lelki gondozás, lelki művelődés nélkül; nem látnak lelkipásztort, hacsak nem tesznek meg egy napi utat úgyszólván, a templom belsejét évenként talán ha egyszer látják. S a legjobb pap, a legjobb egyházfő egymagában nem tud segíteni a bajon, de a katholikusoknak összessége, ha megvolna nekik az az adminisztratív erő, igenis segithetne ezeken a bajokon, s itt az ideje annak, hogy segítsünk is rajta. Másrészt jól van, be van állítva a kongruakiegészités a költségvetésbe, de ez még nem tudja azokat a szocziális bajokat és egyenetlenmájus 2-án, szombaton. ségeket a papság egész kebelében megszüntetni. S én nem is kívánom ezt az államtól, mert én azt vélem, hogy nekünk magunknak meg van a hozzá való erőnk, csak meg kell adni a módot hozzá, hogy ezzel az erővel élhessünk is, mert különben azt látjuk, hogy maholnap a papi státusra már alig jönnek jelentkezők, vagy nem olyan tehetségek, mint amilyenek kívánatosak volnának. És ezt nem is csodálom, ha azt látjuk, hogy valakinek 15, 20, 25 talán 30 évig is káplánkodnia kell ezer korona vagy ehhez hasonló fizetés mellett. Mert hiszen igaz, mi azt mondjuk: non propter esum, sed propter Jesum kívánjuk a papi hivatást, de mégis illendő dolog, hogy egy akadémikusán képzett ember ne őszüljön meg teljesen függő állapotban, és pedig oly módon, hogy még számlálgatnia kell a garasait, hogy még önművelődésre is alig jut neki. És ezek a dolgok nemcsak a mi saját ügyeink, ezek általános kulturális jelentőséggel birnak, s ezért kívánom én, hogy e tekintetben is nyerjenek ami sok évtizedes, legmagasabb helyről is méltányolt kívánalmaink végre-valahára kielégítést. És most rövidesen csak abban foglalom össze a mondottakat, hogy daczára annak, hogy van relatív haladás, mégis; én nem elégszem meg a relatív haladással. És ha például figyelembe vesszük azt, hogy New-York városának 1912. évi budgetjében a közoktatásügyi rovatban volt 39 és fél millió dollár, vagyis körülbelül 200 millió korona — ós itt egyetemről nincs is szó, mert a két egyetem közül az egyik állami intézet, a másik jrrivát intézet, ez csak népművelődési, elemi és közéj>iskolai czélokra fordittatik, — akkor látjuk az^ a nagy erőt, amellyel rendelkeznek ott az Oezeánon tul. S ha azt akarjuk, hogy ami magyarjainkat megtartsuk ennek a hazának, akkor nekünk is minden erőt meg kell feszítenünk, hogy a magyar néjmek intelligencziáját és ezáltal aktivitását, erejét felemeljük. És minthogy a költségvetés ezen óhajaimnak nem felel meg, nem fogadhatom el. Elnök: Az idő előrehaladván, az ülést délután 4 óráig felfüggesztem. (Szünet után.) (Az elnöki széket Szász Károly foglalja el.) Elnök: A felfüggesztett ülést újból megnyitom. Ki következik? Almássy László jegyző: Mártonffy Márton! Mártonffy Márton: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Nagyon élénken sajnálom, hogy az előttem szólott t. barátom, GriessAvein Sándor nincs itt, de azt hiszem el fogja olvasni, amit elmondandó vagyok. Elmondom pedig azt, hogy igaz örömömre láttam e táblán felírva G-iessvvein Sándort a közoktatási tárcza ellenzői közt. Immár harmadik éve annak, hogy abban a szeren' esés helyzetben vagyok, hogy Griesswein után